Egy vég és egy kezdet

A televíziózás és a tévésorozatok

  • Bori Erzsébet
  • 2013. január 19.

Film

Annak idején, amikor győztes új médiumként lenyomta és szabályosan a csőd, a megsemmisülés szélére vitte a mozit, a televízió grátisz vette az elsöprő sikert, és most ugyanolyan reflektálatlanul és értetlenül mereszt nagy, ártatlan szemeket a soros paradigmaváltásra, amelynek ő az áldozata. És persze küzd ellene tiszta erőből.

Bár a tévé mutat még életjeleket, sőt bizonyos nézőpontokból nagyon is virulensnek tűnhet, ez már a haláltusa. A klasszikus, analóg televízióé a hagyományos módon mért nézettséggel, a kőbe vésett szezonális, heti és napirendjével, a műsorsávjaival és a bálványozott főműsoridővel - amikor is az egész családnak ott kell ülnie a készülék előtt a bekészített tévévacsorával, és amely körül megbűvölt lepkeként verdes a pénzes hirdetők raja - már ma is egy letűnt kor emléke. Az adás digitalizálása behódolás az új technológiának, ami a webkettővel párosulva ledönti trónjáról a tegnap még a lakást és a benne élők lelkét uraló dobozt.

Közben műsorra, nézni-, hallgatni-, olvasnivalóra - újmagyarul médiatartalomra - nemhogy csökken, de nő az igény, fogyasztunk mi nagykanállal, csak épp nem ott, nem akkor, nem úgy töltjük magunkba, ahogy belénk akarják tukmálni. Nem néptelenednek már el a magyari utcák, amikor egy népszerű sorozat epizódjait adják a tévében, sőt az itthoni láthatóságnak hovatovább semmi köze a népszerűséghez, a népszerűségnek pedig a dobozbeli nézettséghez. Az a nagy hadi helyzet, hogy a neten szerző-mozgó népeknek a régifajta "frontális leadás" már nem elég jó. Aki megszokja, hogy a hírportálon oda és csak oda kattint, ami érdekli, ott lép tovább a hivatkozásokra vagy indít további keresést, egy másodpercet sem vesztegetve a többire, az nem fogja végigülni a politikai vagy kereskedelmi szempontok alapján összeállított híradót kormányszóvivőtől kétfejű birkáig. Ennél még a nyomtatott sajtó is nagyobb szabadságot és célzottabb információt ad.

Az eddig tutibiztos sportért sem kell már hosszan a tévéhez tapadnunk. Nem valószínű, hogy a NOB még egyszer akkorát kaszálhat, mint a londoni olimpián, amikor az amerikai NBC 1,2 milliárd dollárt pengetett az amerikai közvetítés kizárólagos jogáért. Rengetegen nézték, a 2012-es nyári olimpia mégsem kerül be az amerikai televíziózás aranykönyvébe. A megnyitótól a versenyeken át a záróünnepségig felvételről, a saját műsorrendjük szerint adták le az eseményeket, egész idő alatt tűzzel-vassal irtva a streameket, a YouTube-videókat stb., de azt nem akadályozhatták meg, hogy a sajtó (élen az internetessel) ne tegye közzé az eredményeket, s az sem egyszer fordult elő, hogy saját riporterük szólta el magát. A hazai fiaskót viszont nem lehet az időeltolódásra fogni. Noha mindegyik közszolgálati csatorna (négyen vannak, ami csöppet soknak tűnik a mi lélekszámunkhoz és GDP-nkhez arányítva) közvetített, azt sehonnan nem lehetett tudni, hogy pontosan mikor, mit, hol láthatunk. A magyar nézőtől elvárt magatartás az volt, hogy a megadott időpontban - előre bekészítve a sört és a körömpörköltöt - helyet foglal a készülék előtt, és el nem mozdulva várja, hátha leadják (élőben, felvételről, ismétlésben) az őt érdeklő eseményt. Az első napokban kétségbeesetten kapcsolgattunk és/vagy kattintgattunk, aztán az élelmesebbek átköltöztek az Eurovision sportoldalára, ahol ott volt minden, ingyen és bérmentve, HD-minőségben, valós időben vagy bármikor visszajátszhatóan és megállíthatóan, sportáganként, elődöntőktől eredményhirdetésig, élő hanggal (bónuszként sportriporter-mentesen). Csernoviczky Éva drámai útja az első mérkőzésétől a dobogóig, Risztov Éva hatalmas küzdelme a két órán át végig kitartó suspense-szel (amit háromszor néztem és izgultam végig). A tévé a nagy pénzével, a nagy stábjával, a nagy mellényével mindezt elsikkasztotta. Risztov Éva miatt döntöttem úgy, hogy lemondom a tévé-előfizetést.

Tudom, mi szól ellene. A marha jó tévésorozatok. Amennyiben elfogadjuk, hogy a jó tévészériákat a tévéken belül gyártják (részben igaz) és csak a tévében érhetők el (egyáltalán nem igaz).

Rajongók és szakelemek

A tárgyban idéznék egy nálam is lelkesebb rajongót, Marno Jánost, aki az ebben is avantgárd Tandori Dezsőt követve (szerintem ő beszélt először a nyilvánosság előtt arról, hogy ő bizony sorozatokat néz) be merte kapcsolni a tévét. "Az remekmű! - nyilatkozta épp a Narancsnak a Sopranosról. - A mikrorealizmusa mellett elképesztő a humora, és az egészet színészileg valami olyan minőségben játszották, hogy nem volt, aki ne zseniálisan alakította volna a szerepét. Tony maga valami egészen felülmúlhatatlan figura! De a Mad Men még jobb. Hiányzik belőle a Maffiózók vérfürdőzése, de azt a hihetetlen gyönyörűséges mikrorealizmust még tovább fokozza. Tulajdonképpen rejtély, hogy az elmúlt húsz évben mitől kezdtek el az amerikaiak ilyen jó sorozatokat gyártani. Még harminc éve is pocsékabbnál pocsékabb filmeket csináltak. Tényleg, csak hamis dolgokat. Miféle íróstábokkal csinálják ezeket? Mert ezek gondolkodnak!"

A választ, legalább részben, a network kontra kábel szembenállás adja meg. A kábeltévék a nyolcvanas évektől törtek előre, és váltak országos csatornákká. Az előfizetési díjak miatt elsősorban a középosztályt érték el, felnőtteknek csináltak műsort (ez alatt most kivételesen nem a pornót kell érteni), nem voltak kiszolgáltatva a hirdetőknek, és nem kellett reszketniük a kardfogú szülők egyletétől sem. Ezek így együtt adták meg a kellő művészi szabadságot ahhoz, hogy az újmódi szériákba betörhessen a nagy büdös élet. Hogy a cukrozott nyál, a sikamlós dolgokra való infantilis célozgatás, a bugyuta viccek helyett igazi történeteket írjanak.

Kézenfekvőnek tűnik, de hogy mennyire nem az, arra itt van még egy idézet, a vérprofi Dick Wolftól (ő többek közt az Esküdt ellenségek tótumfaktuma): "Egyszerűen nem értem, hogyan működik az a rendszer [ti. a kábel]. Ott van a Mad Men, a legnézettebb epizódjuk 1,6 millió nézőt hozott, ezzel egy networktévén a szombat délelőtti sávban is elkaszálják a sorozatot. Honnan jön a pénz? Mikor jönnek vissza a költségek? Miért éri meg bárkinek is, hogy epizódonként 3-5 milliót befektessen, amikor az lehet, hogy soha nem jön vissza?" Wolf szerint a tévézés egy nagyon egyszerű üzlet, ha van nézettség, van reklámpénz is, és akkor a pénzemberek is jól járnak. "A DVD-eladások, az ismétlések és a nemzetközi piac ebben az esetben nem nyomnak túl sokat a latban, az ilyen bevételekből senki nem épít házat Malibuban." A veterán tévés sértettsége jogos: már a hálózatoknál sem dől úgy a lé, mint régen. Elpártolnak a nézők, a hirdetők, egyre nagyobb a konkurencia, miközben ők kénytelenek gúzsba kötve táncolni: egy 40-50 perces epizódba hét (7!) reklámszünetet kell bekalkulálni, ami hétpercenként egy horgocskát jelent, nehogy a mosópor alatt elillanjanak a nézők. Csúnyát mondani tilos, ezért a szereplőknek ajánlatos kerülniük a váratlan kellemetlenségeket; ivarszervek funkciója és működése, sőt a puszta léte is maradjon homályban (ezt a hiányt a vér és a belek bőséges ontásával lehet és szabad ellensúlyozni). A lehetetlennek tűnő küldetést eddig a 24 teljesítette talán a legsikeresebben, erényt csinálva a szükségből, és ügyesen kendőzve el még azt a teljes képtelenséget is, hogy Jack Bauer leggyakrabban használt szófordulata nem a "fuck", hanem az "American soil".

Ha megnézzük a mérvadó imdb sorozati toplistáját (amit legfeljebb ott kell korrigálnunk, hogy némileg torzít a legújabb és az amerikai szériák javára), azt látjuk, hogy a nézők kritikus tömegben és kellő időtávban egyáltalán nem hülyék, nem vakok, nem igénytelenek. Az első helyen Attenborough ismeretterjesztő sorozata (Bolygónk, a Föld), a másodikon a Drót. Tőlük nem sokkal lemaradva a Maffiózók, a Monty Python, a netkorszakot jócskán megelőző robbantás, a Twin Peaks, a South Park, a Büszkeség és balítélet, a zseniális Deadwood, Az elnök emberei, a Downtown Abbey, a Sírhant Művek, a Poirot, a 24, a Columbo... Persze mindenkinek lehet kedvence, amiért óvást emelne, nekem például a Treme az, amit magasabb polcra tennék.

Honoré, de...

Hanem a Drót! Engem az vett le végképp a lábamról, és tett sorozatfüggővé. Vérforraló, hogy a teleregény műfajmegjelölést a legócskább napi szappan sajátította ki magának, holott ha a klasszikus (lánykori nevén kritikai realista) regénynek van tévés megfelelője, akkor a Drót az. Nemcsak az ambíciójában, de a minőségében is feléri Balzac Emberi színjátékát. A kortárs Baltimore teljességre törő keresztmetszetét adja, amelyben arányosan képviseltetik a fent és a lent, az utca és a hatalom legfelső köre, s szinte a teljes intézményrendszer, különös tekintettel a helyi közigazgatásra, a rendőrségre, a kikötői melósok szakszervezetére, az iskolarendszerre, a sajtóra és a gazdasági életre, ide értve a fehéret, a feketét és ezek számos köztes árnyalatát. A részletgazdagon, valósághűen megjelenített világot hiteles és emlékezetes figurák hozzák közel, teszik átélhetővé, s az már tényleg a hab a tortán, hogy milyen izgalmas, fordulatos történetbe ágyazódik az egész. Egyszerűen szétválaszthatatlan, hogy a színészek vagy a szerepek a jobbak, de a főhősökön túl is ki tudná feledni Omart, Proposition Joe-t, Ziggy Sobotkát a kacsájával, a kicsi Snoopot... És akkor még szó sem esett a soundtrackről, ami a maga nemében szintén műremek.

Minőségi sorozat már több van annál, hogysem véletlen szerencsének könyvelhessük el, ha belefutunk egy ilyenbe. De ez még mindig csak a piramis csúcsa, a nagy tömeget nem ezek teszik ki. Bár a mozifilm gyengélkedése jót tesz a sorozatiparnak, túlnyomóak a kedvezőtlen adottságok: a tévé mint nagyüzem sajátságai, a valódi nézettség és siker mérhetetlensége, a valós idejű szórakozás (az online játéktól a videomegosztókon és a streamelt vagy letöltött zenéken, filmeken át a saját készítésű fotók, animációk, videók, gifek stb. megosztásáig) jelentőségének negligálása. Vannak már pozitív fejlemények (például a sugárzást követően a csatornák honlapján elérhetővé teszik a sorozat epizódjait), de alapvetően még ott tartunk, hogy a fősodor (tévé, mozi, zenekiadó) kézlegyintéssel intézi el az olyan vállalkozásokat, mint az iTunes vagy a Netflix (utóbbinak már most több előfizetője van, mint bármelyik nagy amerikai kábeltévének), és ahelyett, hogy jó kis helyet keresne magának a számítógép gyűjtőnevű új kontinensen, arra fecséreli az erőforrásait, hogy saját tényleges vagy potenciális fogyasztóinak interneten űzött tevékenységei ellen vív megnyerhetetlen háborút.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.