Bár a tévé mutat még életjeleket, sőt bizonyos nézőpontokból nagyon is virulensnek tűnhet, ez már a haláltusa. A klasszikus, analóg televízióé a hagyományos módon mért nézettséggel, a kőbe vésett szezonális, heti és napirendjével, a műsorsávjaival és a bálványozott főműsoridővel - amikor is az egész családnak ott kell ülnie a készülék előtt a bekészített tévévacsorával, és amely körül megbűvölt lepkeként verdes a pénzes hirdetők raja - már ma is egy letűnt kor emléke. Az adás digitalizálása behódolás az új technológiának, ami a webkettővel párosulva ledönti trónjáról a tegnap még a lakást és a benne élők lelkét uraló dobozt.
Közben műsorra, nézni-, hallgatni-, olvasnivalóra - újmagyarul médiatartalomra - nemhogy csökken, de nő az igény, fogyasztunk mi nagykanállal, csak épp nem ott, nem akkor, nem úgy töltjük magunkba, ahogy belénk akarják tukmálni. Nem néptelenednek már el a magyari utcák, amikor egy népszerű sorozat epizódjait adják a tévében, sőt az itthoni láthatóságnak hovatovább semmi köze a népszerűséghez, a népszerűségnek pedig a dobozbeli nézettséghez. Az a nagy hadi helyzet, hogy a neten szerző-mozgó népeknek a régifajta "frontális leadás" már nem elég jó. Aki megszokja, hogy a hírportálon oda és csak oda kattint, ami érdekli, ott lép tovább a hivatkozásokra vagy indít további keresést, egy másodpercet sem vesztegetve a többire, az nem fogja végigülni a politikai vagy kereskedelmi szempontok alapján összeállított híradót kormányszóvivőtől kétfejű birkáig. Ennél még a nyomtatott sajtó is nagyobb szabadságot és célzottabb információt ad.
Az eddig tutibiztos sportért sem kell már hosszan a tévéhez tapadnunk. Nem valószínű, hogy a NOB még egyszer akkorát kaszálhat, mint a londoni olimpián, amikor az amerikai NBC 1,2 milliárd dollárt pengetett az amerikai közvetítés kizárólagos jogáért. Rengetegen nézték, a 2012-es nyári olimpia mégsem kerül be az amerikai televíziózás aranykönyvébe. A megnyitótól a versenyeken át a záróünnepségig felvételről, a saját műsorrendjük szerint adták le az eseményeket, egész idő alatt tűzzel-vassal irtva a streameket, a YouTube-videókat stb., de azt nem akadályozhatták meg, hogy a sajtó (élen az internetessel) ne tegye közzé az eredményeket, s az sem egyszer fordult elő, hogy saját riporterük szólta el magát. A hazai fiaskót viszont nem lehet az időeltolódásra fogni. Noha mindegyik közszolgálati csatorna (négyen vannak, ami csöppet soknak tűnik a mi lélekszámunkhoz és GDP-nkhez arányítva) közvetített, azt sehonnan nem lehetett tudni, hogy pontosan mikor, mit, hol láthatunk. A magyar nézőtől elvárt magatartás az volt, hogy a megadott időpontban - előre bekészítve a sört és a körömpörköltöt - helyet foglal a készülék előtt, és el nem mozdulva várja, hátha leadják (élőben, felvételről, ismétlésben) az őt érdeklő eseményt. Az első napokban kétségbeesetten kapcsolgattunk és/vagy kattintgattunk, aztán az élelmesebbek átköltöztek az Eurovision sportoldalára, ahol ott volt minden, ingyen és bérmentve, HD-minőségben, valós időben vagy bármikor visszajátszhatóan és megállíthatóan, sportáganként, elődöntőktől eredményhirdetésig, élő hanggal (bónuszként sportriporter-mentesen). Csernoviczky Éva drámai útja az első mérkőzésétől a dobogóig, Risztov Éva hatalmas küzdelme a két órán át végig kitartó suspense-szel (amit háromszor néztem és izgultam végig). A tévé a nagy pénzével, a nagy stábjával, a nagy mellényével mindezt elsikkasztotta. Risztov Éva miatt döntöttem úgy, hogy lemondom a tévé-előfizetést.
Tudom, mi szól ellene. A marha jó tévésorozatok. Amennyiben elfogadjuk, hogy a jó tévészériákat a tévéken belül gyártják (részben igaz) és csak a tévében érhetők el (egyáltalán nem igaz).
Rajongók és szakelemek
A tárgyban idéznék egy nálam is lelkesebb rajongót, Marno Jánost, aki az ebben is avantgárd Tandori Dezsőt követve (szerintem ő beszélt először a nyilvánosság előtt arról, hogy ő bizony sorozatokat néz) be merte kapcsolni a tévét. "Az remekmű! - nyilatkozta épp a Narancsnak a Sopranosról. - A mikrorealizmusa mellett elképesztő a humora, és az egészet színészileg valami olyan minőségben játszották, hogy nem volt, aki ne zseniálisan alakította volna a szerepét. Tony maga valami egészen felülmúlhatatlan figura! De a Mad Men még jobb. Hiányzik belőle a Maffiózók vérfürdőzése, de azt a hihetetlen gyönyörűséges mikrorealizmust még tovább fokozza. Tulajdonképpen rejtély, hogy az elmúlt húsz évben mitől kezdtek el az amerikaiak ilyen jó sorozatokat gyártani. Még harminc éve is pocsékabbnál pocsékabb filmeket csináltak. Tényleg, csak hamis dolgokat. Miféle íróstábokkal csinálják ezeket? Mert ezek gondolkodnak!"
A választ, legalább részben, a network kontra kábel szembenállás adja meg. A kábeltévék a nyolcvanas évektől törtek előre, és váltak országos csatornákká. Az előfizetési díjak miatt elsősorban a középosztályt érték el, felnőtteknek csináltak műsort (ez alatt most kivételesen nem a pornót kell érteni), nem voltak kiszolgáltatva a hirdetőknek, és nem kellett reszketniük a kardfogú szülők egyletétől sem. Ezek így együtt adták meg a kellő művészi szabadságot ahhoz, hogy az újmódi szériákba betörhessen a nagy büdös élet. Hogy a cukrozott nyál, a sikamlós dolgokra való infantilis célozgatás, a bugyuta viccek helyett igazi történeteket írjanak.
Kézenfekvőnek tűnik, de hogy mennyire nem az, arra itt van még egy idézet, a vérprofi Dick Wolftól (ő többek közt az Esküdt ellenségek tótumfaktuma): "Egyszerűen nem értem, hogyan működik az a rendszer [ti. a kábel]. Ott van a Mad Men, a legnézettebb epizódjuk 1,6 millió nézőt hozott, ezzel egy networktévén a szombat délelőtti sávban is elkaszálják a sorozatot. Honnan jön a pénz? Mikor jönnek vissza a költségek? Miért éri meg bárkinek is, hogy epizódonként 3-5 milliót befektessen, amikor az lehet, hogy soha nem jön vissza?" Wolf szerint a tévézés egy nagyon egyszerű üzlet, ha van nézettség, van reklámpénz is, és akkor a pénzemberek is jól járnak. "A DVD-eladások, az ismétlések és a nemzetközi piac ebben az esetben nem nyomnak túl sokat a latban, az ilyen bevételekből senki nem épít házat Malibuban." A veterán tévés sértettsége jogos: már a hálózatoknál sem dől úgy a lé, mint régen. Elpártolnak a nézők, a hirdetők, egyre nagyobb a konkurencia, miközben ők kénytelenek gúzsba kötve táncolni: egy 40-50 perces epizódba hét (7!) reklámszünetet kell bekalkulálni, ami hétpercenként egy horgocskát jelent, nehogy a mosópor alatt elillanjanak a nézők. Csúnyát mondani tilos, ezért a szereplőknek ajánlatos kerülniük a váratlan kellemetlenségeket; ivarszervek funkciója és működése, sőt a puszta léte is maradjon homályban (ezt a hiányt a vér és a belek bőséges ontásával lehet és szabad ellensúlyozni). A lehetetlennek tűnő küldetést eddig a 24 teljesítette talán a legsikeresebben, erényt csinálva a szükségből, és ügyesen kendőzve el még azt a teljes képtelenséget is, hogy Jack Bauer leggyakrabban használt szófordulata nem a "fuck", hanem az "American soil".
Ha megnézzük a mérvadó imdb sorozati toplistáját (amit legfeljebb ott kell korrigálnunk, hogy némileg torzít a legújabb és az amerikai szériák javára), azt látjuk, hogy a nézők kritikus tömegben és kellő időtávban egyáltalán nem hülyék, nem vakok, nem igénytelenek. Az első helyen Attenborough ismeretterjesztő sorozata (Bolygónk, a Föld), a másodikon a Drót. Tőlük nem sokkal lemaradva a Maffiózók, a Monty Python, a netkorszakot jócskán megelőző robbantás, a Twin Peaks, a South Park, a Büszkeség és balítélet, a zseniális Deadwood, Az elnök emberei, a Downtown Abbey, a Sírhant Művek, a Poirot, a 24, a Columbo... Persze mindenkinek lehet kedvence, amiért óvást emelne, nekem például a Treme az, amit magasabb polcra tennék.
Honoré, de...
Hanem a Drót! Engem az vett le végképp a lábamról, és tett sorozatfüggővé. Vérforraló, hogy a teleregény műfajmegjelölést a legócskább napi szappan sajátította ki magának, holott ha a klasszikus (lánykori nevén kritikai realista) regénynek van tévés megfelelője, akkor a Drót az. Nemcsak az ambíciójában, de a minőségében is feléri Balzac Emberi színjátékát. A kortárs Baltimore teljességre törő keresztmetszetét adja, amelyben arányosan képviseltetik a fent és a lent, az utca és a hatalom legfelső köre, s szinte a teljes intézményrendszer, különös tekintettel a helyi közigazgatásra, a rendőrségre, a kikötői melósok szakszervezetére, az iskolarendszerre, a sajtóra és a gazdasági életre, ide értve a fehéret, a feketét és ezek számos köztes árnyalatát. A részletgazdagon, valósághűen megjelenített világot hiteles és emlékezetes figurák hozzák közel, teszik átélhetővé, s az már tényleg a hab a tortán, hogy milyen izgalmas, fordulatos történetbe ágyazódik az egész. Egyszerűen szétválaszthatatlan, hogy a színészek vagy a szerepek a jobbak, de a főhősökön túl is ki tudná feledni Omart, Proposition Joe-t, Ziggy Sobotkát a kacsájával, a kicsi Snoopot... És akkor még szó sem esett a soundtrackről, ami a maga nemében szintén műremek.
Minőségi sorozat már több van annál, hogysem véletlen szerencsének könyvelhessük el, ha belefutunk egy ilyenbe. De ez még mindig csak a piramis csúcsa, a nagy tömeget nem ezek teszik ki. Bár a mozifilm gyengélkedése jót tesz a sorozatiparnak, túlnyomóak a kedvezőtlen adottságok: a tévé mint nagyüzem sajátságai, a valódi nézettség és siker mérhetetlensége, a valós idejű szórakozás (az online játéktól a videomegosztókon és a streamelt vagy letöltött zenéken, filmeken át a saját készítésű fotók, animációk, videók, gifek stb. megosztásáig) jelentőségének negligálása. Vannak már pozitív fejlemények (például a sugárzást követően a csatornák honlapján elérhetővé teszik a sorozat epizódjait), de alapvetően még ott tartunk, hogy a fősodor (tévé, mozi, zenekiadó) kézlegyintéssel intézi el az olyan vállalkozásokat, mint az iTunes vagy a Netflix (utóbbinak már most több előfizetője van, mint bármelyik nagy amerikai kábeltévének), és ahelyett, hogy jó kis helyet keresne magának a számítógép gyűjtőnevű új kontinensen, arra fecséreli az erőforrásait, hogy saját tényleges vagy potenciális fogyasztóinak interneten űzött tevékenységei ellen vív megnyerhetetlen háborút.
