Élt egyszer egy földbe vájt üregben egy hobbit. Nagy szerencse, mert könnyen megtörténhetett volna az is, hogy látva A Gyűrűk Ura trilógia mindent elsöprő sikerét, Hollywood saját kútfőből költ hozzá valamit a meglévő részekhez. A szent Tolkien-szövegekre felesküdött keményvonalas rajongók és Hollywood viszonya eddig sem volt éppenséggel problémamentes, de akkor kaptak volna csak igazán a fejükhöz a törzsszurkolók, ha megpillantják Frodót, amint Harry Potterrel lézerkardozik néhány közepesen érdeklődő vámpír és kigyúrt vérfarkas gyűrűjében.
| ||
Ám a földbe vájt üregben ott éldegélt egy még megfilmesítetlen hobbit egy még elmondásra váró mesével, és ez nagy szerencse. Az már kevésbé szerencsés, legalábbis a filmesek felől nézve, hogy kicsi és takaros meséjével A hobbit a nyomába sem ér A Gyűrűk Ura kiterjedéseinek. Tolkien maga tervezte ilyen kicsire és takarosra, elvégre gyerekfelhasználásra készült, mint az a biográfiákból köztudott. De hát ez van, amikor az utókor a monumentális opus magnummal kezdi a feldolgozások sorát, s csak utána néz szét az örökség egyéb ingóságai között. Ilyenkor történik meg az a talán merésznek is mondható, ám esetünkben inkább csak kényszerű fordulat, hogy a felnőtteknek szánt nagy egész felől haladunk a gyermekded kicsi felé.
Ezzel máris elérkeztünk az első, de távolról sem egyetlen vádponthoz, melyet a leggyakrabban szegeznek a Középfölde körül immár a második körét futó Peter Jacksonnak; hogy mire fel a hármas tagolás, az XXL-es trilógiaméret, amikor minden józan, de még a kevésbé józan számítások szerint is jó, ha egyfilmes mese A hobbit. Nyilván azért vacsoráztatja olyan hosszan a Bilbóhoz berontó nagyszámú és az este előrehaladtával csak növekvő törpcsapatot (nevek a szerkesztőségben) az önmaga nagyságába feledkezett filmrendező, mert ha nem így tenne, még idő előtt kifutna az első részre kiporciózott cselekményből. Mellesleg az sem kizárt, hogy valóban így történt, és valóban a cinikus hollywoodi matek az oka mindennek; ezért tűnnek fel hosszú tömött sorban Bilbó összkomfortos üregének újabb és újabb zugai, és ezért étkeznek-nótáznak annyit a vertikális kihívásokkal küzdő harcosok, mint akiknek egyáltalán nem akaródzik beindítani a cselekményt. Akármi is legyen e sajátos, danászó gasztroshow hátterében, nehéz lenne - bár teljességgel azért nem lehetetlen - eltagadni, hogy ez a komótos és túlhabzó jókedv, ez a pitében gazdag kezdés jól áll A hobbitnak. A Gyűrűk Ura az persze más tészta, ott nagyobb a tét és kisebb pite, de A hobbittal Jackson oda merészkedett, ahová csak kevés nagybani fantasyrendező: a spájzba. Nem kis dolog ez egy olyan filmtől, melynek közönségéről és annak fogyasztói szokásairól az előző filmek fényében sok minden tudható, így például az is, hogy inkább a nagybani hadviselést, mint az együtt éneklést tekintik egy Tolkien-film kívánatos összetevőjének.
Az experimentális filmkészítés precedens nélküli, epikus példája lehetett volna, ha Jackson Bilbó konyhájába helyezi az első rész teljes cselekményét, ha 160 percen át más sem folyik, mint hobbitlyukban a dáridó, melyet csak óránként szakít meg egy-egy visszaemlékezés, amint a törpök egyike, mondjuk Bifur vagy Balin teába mártja Madeleine süteményét. Akadnak a filmben olyan pillanatok, amikor ez a lehetőség is felsejleni látszik, de egyrészt ezek nem tartoznak a legsikerültebb pillanatok közé, másrészt szerencsésen át is lendül rajtuk a nagy mulatság. Egyszer pedig minden mulatságnak véget kell érnie, még egy olyannak is, amit Peter Jackson celebrál a törpjeinek; szedik is a sátorfájukat másnap reggel, és elindulnak, hogy kedvére tegyenek egy másik célcsoportnak, amelynek tagjai az irdatlan méretű összecsapások, a gyerekszobát sosem látott orkok, a mesés új-zélandi tájak vagy épp Cate Blanchett éteri alakja miatt vágytak vissza Középföldére és vonzáskörzeteibe. Ha Jackson eddig egy korábban a kapukon kívül maradt közönséget igyekezett magához édesgetni, akkor a hosszúra nyúlt vacsora után a kissé már fészkelődő régieknek int, hogy be lehet kapcsolni a biztonsági öveket. Amilyen konok perfekcionista, azért még tesz egy kísérletet - a képi világ teljesen fölösleges (az ún. High Frame Rate technikával történő) feljavításával -, hátha elidegeníthet még egy-két lelket, de eleve kudarcra van ítélve, hiszen a melldöngetően heroikus harci pózok, a barlangmélyek sötétjei és az epikus akciójelenetek terén még mindig ő a király, akinek annál nagyobbat szól a visszatérése, minél több pitét gördített a saját útjába. És van, amit aztán tényleg nem lehet elrontani, és Jackson, bár eléggé igyekszik, sok mindent nem ront el. Itt van például az a tanítani való szemhunyorítás, amit Gandalf szerepében Sir Ian McKellen fejlesztett ki a rendező jóváhagyásával, s ami nemcsak A Gyűrűk Ura, de A hobbit legjobban sikerült speciális effektusa is egyben. Még számítógép sem kellett hozzá, csak egy szem és egy McKellen.
Forgalmazza a Fórum Hungary
