Magyar Narancs: Mi hozta Magyarországra?
Michael Palin: Az új sorozat, amit nemrégiben kezdtünk forgatni, a címe Új Európa. Alapvetően arról az Európáról szól, amiről én és a magamfajták nagyon keveset tudtunk - be-bepislanthattunk a vasfüggöny mögé, de valójában még halvány kép sem alakulhatott ki, annyira el voltak zárva, hogy egyszerűen kimaradtak a mi valóságunkból. És az átlag nyugat-európai még mindig nem tud semmit a keleti országok történelméről, tájairól, arról, hogy mi mindent lehet itt egyáltalán csinálni. Lehet, hogy átugrik a hétvégére, iszik egy sört mondjuk Budapesten, sétál kicsit az utcákon, ahova véletlenül eljut, aztán hazamegy, és azt sem tudja, hol volt. A célunk alapvetően útifilmet csinálni, portrékat ezekről az országokról, mert az egykori szovjet irányítás alá eső területek még mindig teljes szürkeségbe burkolóznak. Pedig nem is olyan nehéz helyreállítani az egyensúlyt és megmutatni, hogy itt is vannak színek, kultúra és persze élet, amit érdemes megnézni. Amúgy is. Már kezdett vicces lenni, hogy eljutottam az Északi- meg a Déli-sarkra, Pakisztánba, Indiába, csak erre nem jártam még. Most tehát, hogy volt lehetőség, újra kapcsolatba szerettem volna jutni a kontinenssel, ahol születtem.
MN: Van tehát valamiféle üzenet?
MP: Nincs semmiféle mély üzenet, amit mindenképpen bele szeretnénk verni a néző fejébe. Inkább csak ablakot szeretnénk nyitni, nézd, van ez is, majd aztán eldöntöd, akarsz-e kezdeni vele valamit is. Soha nem állítottam magamról, hogy megvannak az eszközeim, hogy egy ország vagy kultúra legmélyébe tudjak nézni, de azt meg tudom mutatni, mi tetszik nekem. Tudom, hogy lehetne csinálni filmeket a kábítószerről, haragról, gyűlöletről meg a prostitúcióról, de semmi kedvem hozzá. Nekem tetszenek ezek az országok.
MN: Azt írja a weboldalán, hogy a sorozattal meg akarja mutatni, mennyiben különbözik Palin Új Európája Rumsfeld vagy Keira Knightley új Európájától, vagy Rooney Európátlanságától.
MP: Persze, ez még az iraki időkben íródott, amikor a franciák és németek erősen ellenezték a háborút. Akkor az öreg európaiaknak bélyegezték őket. Ehhez képest az angolok meg mindazok lettek volna az új európaiak, akik meg akarták mondani a világnak, mit csináljon. Ez ellen az ostoba frázis ellen is akartam tüntetni. Rooney akkor sérült meg, ez csak egy szóvicc volt, hogy nem játszhat Amerikában. Knightleyval meg fogalmam nincs, mit akartam mondani.
MN: Nézte a vébét?
MP: Persze, éppen a balti államokat utaztuk végig. Mondjuk nagyon nem tetszett, amit a mieink műveltek, megalázó és kínos volt akkor angolnak lenni. De volt néhány korai meccs, amit szerettem. Ausztrália, Egyesült Államok, a sokgólos meccsekÉ A vége amúgy is egyre ritkábban tetszik, az már csak az erőről és a pénzről szól.
MN: Hogyan kezdett hozzá a magyar forgatáshoz? Mindent megtervezett a stáb, beült a kocsiba és végigvitte a tervet, vagy improvizált?
MP: Mindent meg kellett terveznünk, a stáb jelenléte hatalmas összegeket emészt fel. Most éppen a rendező sem én vagyok, amúgy, de ő jó előre körbejárta a terepet, keresett magának egy-két embert, azok szépen elmondták, merre is menjünk, miket nézzünk meg. Általában is így megy, ez alól csak a 80 nap alatt a Föld körül volt kivétel, ott a lényeg maga a mozgás volt, amit az út hozott, kevésbé, hogy mindent bemutassunk, ami mellett csak elmentünk. Imádok improvizálni, jelen lenni, a magam módján megismerni az országot, de be kell látnom, ha az ember egy egész órányi érdekes és nézhető anyagot akar, azt nagyon össze kell rakni, különben amint kiérsz a terepre, szinte azonnal teljesen be fogsz pánikolni.
MN: Merre járt Magyarországon?
MP: Nagyrészt Budapesten dolgoztunk, itt forgattunk majdnem másfél hetet, voltunk Esztergomban, bicikliztem a Hortobágyon, boroztunk Tokajban, jártunk Visegrádon. Ott meg éppen egy középkori lovagi bemutató ment, fel is vettük.
MN: Milyen benyomásai voltak?
MP: Tetszik ez az ország, különösen Budapest. Szeretem a városokat, amik élnek. Borzasztóan unom a kirakatvárosokat, ahol mindig minden olyan kis decens. Mert jó az, ha az épületek néha szétesnek, és szemét van az utcán. Mint Londonban is - áthatja az energia a várost, azonnal megérezni. Sajnos nincs sok időm, turista vagyok itt, nincs mód teljességgel megérteni az itteni valóságot, így ez most jól is jön. Nagyon tetszik, hogy az emberek nem nagyon nézegetnek a múltba. A fiatalok legalábbis biztosan nem, azt hiszem, ha az EU-nak lenne egy csepp esze, épp ezt a lendületet, intelligenciát és kielégületlen tenni akarást lovagolná meg. Nyugaton és különösen Angliában senkit nem érdekel az EU és hogy merre tart a gazdaság, eszedbe nem jut felhozni ezt egy társalgásban. Itt viszont mégiscsak téma tud lenni. Magam egyébként nagyra tartom azt a gyorsa-ságot, ahogy az emberek visszanyerték az energiáikat és tartásukat. Senki sem érzi úgy, hogy a peremén élne a valós világnak, mindenki a központba akar tartozni. És ezt ugyanúgy érezni még az olyan helyeken is, mint Bosznia vagy Horvátország. Nagyon különbözik ez attól a bornírt hozzáállástól, amit Nyugaton látni. Meg akarják mutatni.
MN: Az EU tehát valóban téma itt?
MP: Minden középületen ott az EU lobogója, ilyesmit nem látni mindenhol Nagy-Britanniában. Mi egy picit kívülállók vagyunk, így van ez a második világháború vége óta, azóta Európában főleg a francia és a német befolyás erősödött fel. Az angolok pedig ugyebár nem rokonszenveznek túlzottan a franciákkal. Éppen ezért más országokkal próbáltunk kapcsolatokat építeni, például Lengyelországgal vagy akár Magyarországgal. Amennyire látom, Nagy-Britannia megpróbál elmozdulni a francia-német hatalmi blokk által befolyásolt területekről.
MN: Mi aggasztja és mi okoz örömöt ezekben az országokban?
MP: Nagyon biztató és nagyon boldoggá tesz, hogy egyáltalán utazgathatok Kelet-Európa országaiban. Már ez óriási változás a fiatalkoromhoz képest. Ami még jobban megdöbbent, hogy ezekben az országokban rengeteg a kulturális hasonlóság a Nyugattal. Például az építészet, a hagyományok és a gondolkodásmód. A vasfüggönyhöz hasonló határok borzasztóak, mert az emberek félelmeire építenek és nem csak az egyik irányba hatnak. Ha egyszer az emberek átjuthatnak rajta, és megismerhetik a túloldalon élőket, ezek már nem működnek. Összességében úgy érzem, nagyon érdekes időket élünk, Európa végre megint egy egységet jelent.
MN: Sok ismerőst szerzett?
MP: Rengeteg emberrel találkoztam, persze sokan főleg a Monty Python miatt jönnek oda hozzám. Ezt különösen az egykori Jugoszlávia területén éreztem, úgy tűnt, hogy az itt élőknek a hetvenes években egyfajta ellenállást, lázadást jelentett a mi humorunk.
MN: A weboldalán a következőket írta: "Csak az utazáson, világlátáson keresztül tudjuk valamelyest csökkenteni a haragot és a megvetést, amely azt a kevés, ám befolyásos embert motiválja, akik megpróbálják megakadályozni, hogy megismerhessük egymást." Konkrét emberekre gondolt?
MP: Elsősorban az amerikai vezetésre gondoltam. Mintha úgy gondolnák, mindenkinek olyannak kell lenni, mint ők, s ha valaki nem áll kötélnek, azt jól móresre kell tanítani. Aggódom a terrorellenes háború miatt is, főleg, mert ennek Nagy-Britannia is részese. Elhibázott lépésnek tartom, ez csak további viszályokat szít és terroristák megjelenését eredményezi. Az amerikai kabinetben nyilván kevés ember beszél arabul, ismeri azt a kultúrát, mégis úgy érzik, hogy meg kell tanítaniuk az arab világot kesztyűbe dudálni. Nem lehet feketén-fehéren kijelenteni, hogy valami rossz vagy jó, néha csak egyszerűen más. Minden országnak, minden kultúrának megvannak a sötét oldalai, mindenhol élnek jó és rossz emberek. Vannak szélsőségesek, de az nem megoldás, ha ahelyett, hogy segítő kezet nyújtanánk az igazi áldozataiknak, odamegyünk és elkezdjük bombázni mindannyiójukat.
MN: Mik a kedvenc országai? Van olyan, ahova időről időre visszatér?
MP: 'szintén szólva nincs kedvencem, bárhol is jártam, szívesen visszamennék, mert mindenhol más és más ragadott meg. Szeretek benézni a sztereotípiák mögé is. Ugyebár a britek nincsenek túl szívélyes viszonyban a franciákkal, mert azt gondolják róluk, hogy arrogánsak. Ennek ellenére szeretek Franciaországban utazgatni, és általában nagyon kedves emberekkel találkozom ott is. Amerikában is jó néhány barátom lakik, azonban mint mondtam, nagyon aggódom az irány miatt, amerre az USA tart.
MN: Ön a tudatos turizmus elkötelezett híve. Az ENSZ becslése szerint 2010-re világszerte másfél milliárd ember utazgat majd szerte a világban. Ekkora tömegben lehet-e kellően tudatosnak és körültekintőnek lenni?
MP: Inkább vagyok utazó, mint turista. Ez utóbbit nem szeretem, mert a turistáskodásra az a jellemző, hogy valaki elutazik valahová három napra, ahol részt vesz az előre megszervezett programokon, olyan helyeket lát, amit mindenki más, ugyanazokra a piacokra viszik el, ugyanazokat a látványosságokat mutogatják meg. Voltaképp az élmény is azonos. Másrészről azonban úgy érzem, nem szabad elitistának lenni ezzel kapcsolatban, mert ha valaki, aki nem túl tehetős, mégis elutazhat valahova pár napra, ez még mindig jobb, mintha otthon maradna. Persze szar dolog a turista mint jelenség. Itt van például Dubrovnik, ez a gyönyörű kisváros, körülbelül háromezer lakossal. Amikor egy-egy óriási tengerjáró kiköt ott, kétezer-ötszáz ember özönli el a falut, mint egy embercunami. Ez pedig nagyon nem egészséges.
MN: Mi lenne az az öt tanács, amelyet az utazóknak adna?
MP: Lássuk csak, az első: beszélgessenek a helyiekkel, ismerkedjenek, ez nem olyan nehéz, mint ahogy hangzik. A második: menjenek el azokra a helyekre, ahová az ott lakók járnak. A harmadik, hogy feltétlenül egyenek helyi kosztot. A negyedik: felejtsék el a sztereotípiákat az utazással kapcsolatban. Mindenhol az a lényeg, hogy jól érezzük magunkat. Az ötödik tanácsÉ hmmÉ nincs ötödik tanács. A hatodik: felejtsék el az utazási iroda helyi alkalmazottait.
MN: Mi volt a legbizarrabb élménye a forgatások során?
MP: Azt hiszem, talán az inuitok földjén, a Behring-szorosnál forgattunk egy kis szigeten, amely az év hat hónapjában el van zárva a külvilágtól. Egyszer csak elsiklott mellettünk egy fókabőr kenu, majd egy kis idő után visszafordult és megállt mellettünk. Kiszállt belőle egy prémgalléros-csizmás inuit, odajött és megkérdezte: "Te nem az a fickó vagy a Monty Pythonból?"
MN: Apropó, Monty Python, a sorozat sikerei után merre fordult az életük? Maradtak ugyanazok a srácok a BBC-nél, vagy mindannyian vásároltak egy-egy óriási villát a Notting Hillen?
MP: Én például körbeutaztam a Földet. Valójában inkább ismertséget szereztünk, ezt aztán lehetett kamatoztatni. Én nem foglalkoztam ilyesmivel, de a többiek például reklámokat csináltak a rádiónak. Kutyatápot reklámoztak, mondjuk. Nekem sose volt igazán sok pénzem, de valahogy mindig sikerült megúsznom, hogy rendes munkát kelljen vállalnom.
MN: A sorozat készítése közben a BBC-nek voltak kikötései, vagy szabad kezet kaptak és nem volt tabu téma?
MP: Eleinte semmi, aztán a harmadik-negyedik adás után, amikor látták, hogy beindul, kezd jelenséggé válni, egyszerre mindenki elkezdett aggódni, hogy mi lesz ebből. Voltak bizonyos témák, szavak, amiket nem használhattunk. Amikor szóltak, hogy nem használhatjuk a maszturbáció kifejezést, onnantól kezdve, ahová tudtuk, becsempésztük. Mégiscsak abszurd, hogy mindenki csinálja, de beszélni nem szabad róla, pláne abban a késői műsorsávban, ahová raktak minket.
MN: Nemrégiben mutatták be Londonban a Spamalot című musicalt Eric Idle rendezésében. Ott volt a bemutatón?
MP: Ott. Bár szinte semmi köze a Monty Pythonhoz, de alapvetően szórakoztató. Ez már leginkább csak Eric dolga.
MN: Terry Jones nem ezt mondta ott hirtelenÉ
MP: ", igen, egy kicsit be volt nyomva a bemutató után, és mondott ezt-azt. Utólag már borzasztóan szégyelli a dolgot.
