Magyar Narancs: Lassan tizenöt éve, hogy elvesztettem a fonalad. Arra még emlékszem, hogy a Namyslowskival készítettél egy lemezt, és utána ösztöndíjat kértél a Berklee-be. Te már gyanítottad akkor, hogy kint ragadsz?
Gárdonyi László: Nem, ´83-ban úgy éreztem, szükségem lenne egy olyan lépésre, amely zeneszerzőként és dzsesszzongoristaként további lendületet ad. Másrészt szerettem volna megismerni minél több amerikai zenészt, addig csak Európában játszottam. A Berklee College Of Musicon járt az eszem, mert ez a világ legnagyobb zeneiskolája, nem is csak iskola, fóruma a fiatal dzsesszmuzsikusoknak. Természetesen csak ösztöndíjról lehetett szó, a tandíjat képtelen lettem volna fedezni. Magyarországról azonban nem pályázhattam, mert nem tudták, hogy ki vagyok, így személyesen kellett meggyőznöm őket. Látogató útlevéllel kijutottam két hónapra. Elmentem Bostonba, egy osztályozóvizsgát kellett letennem. A legmagasabb osztályba soroltak, ami azt jelentette, hogy kollégiumi ellátással együtt megkaptam az ösztöndíjat. De akkor én még mindig legfeljebb két szemeszterben, nagyjából egy évben gondolkodtam. Hál´ isten, hamar felfigyeltek rám, az az inspiráció, amit ebben az új közegben kaptam, ugrásszerű fejlődést eredményezett a játékomban. Egyik dolog a másikhoz vezetett, kaptam még egy év ösztöndíjat, így mire befejeztem az iskolát, már olyan muzsikusokkal játszhattam, mint John Abercrombie vagy Miroslav Vitous. Folyamatosan meghosszabbítottam a kint tartózkodásomat, egyre inkább úgy éreztem, hogy az amerikai dzsessz életéhez is hozzáadhatok valami fontosat. 1987-ben három jelentős dolog történt velem. Először megnyertem a Nagy Amerikai Dzsesszzongorista Versenyt. Miroslavval épp akkor készítettünk egy triófelvételt, már nagyon régóta játszottunk együtt, úgy éreztük, ideje megörökíteni. Ezt a felvételt beküldtem, bejutottam vele a döntőbe, és első díjat kaptam. Készítettek rólam egy országos sugárzású tévéműsort, és száztízezer ember előtt léphettem fel egy fesztiválon. Ugyancsak ez a felvétel az Island Records dzsessztársaságának, az Antillesnek az érdeklődését is felkeltette, kaptam tőlük egy két lemezre szóló szerződést. Ez is mesébe illő volt, mert az Antilles egy hónap múlva a Warner Records egész világra kiterjedő terjesztési körébe került, így a lemezem az egész világon kapható lett. A harmadik dolog pedig az volt, hogy meghívtak a Berklee-be zongorát tanítani, tanársegédként vettek fel; azóta kétszer előléptettek, most március óta docens vagyok.
MN: Miféle procedúrával járt ez Magyarországon? Vélhetően nem disszidensnek számítottál.
GL: Nem. Engedélyeztetnem kellett, hogy a látogatópecsétemmel kint maradjak ösztöndíjasként. A magyar szervek azt mondták, adjam be a kérvényemet, de nem garantálnak semmit. Mire megkaptam az engedélyt, eltelt egy év, addig nem lehetett tudni, hogy mi lesz. Ötéves házas voltam, amikor kimentem, és miután megkaptam az engedélyt, utánam jött a feleségem is. Azóta született egy kisfiunk, ő is zenét tanul, most tízéves.
MN: Abban, hogy Miroslav Vitousszal kezdtél játszani, mekkora szerepe volt annak, hogy ő is kelet-európai?
GL: Soha nem merült fel, nem beszélgettünk sem Csehszlovákiáról, sem Magyarországról. Viszont abban, hogy nagyon jó barátokká váltunk, a zene mellett annak is része lehetett, hogy mindkettőnknek hasonló nehézségeken kellett átmennünk. Csak én még az elején voltam, amikor ő már elismert bőgős volt egész Amerikában.
MN: A zenében sem volt szempont a kelet-európai gyökér?
GL: Nem hinném, hogy Miroslav játékának keleti gyökere lenne. Teljesen különleges a stílusa, a világon senki nem játszik így; de keleti hatásokat nem éreztem benne. A saját zenémet nem szeretem analizálni. Azt szokták róla mondani, hogy speciális ötvözete az amerikai fekete és a kelet-európai elemeknek. Egy amerikai tévéprogramnak, amely egész nap fekete zenét sugároz, beküldtem egy olyan videót, amikor egy koncerten helyben improvizáltam, és első díjat kaptam. Azt mondta a zsűri, nagyon becsülik, hogy valaki, aki egészen más közegben nőtt fel, így megérzi a gospel és a blues lelkét. Bennem annyira egységes nyelvvé vált a zene, hogy már nem tudom szétválasztani a behatásokat. Ez mindig dzsessz, ez mindig improvizációra és egy olyan ritmikai koncepcióra épül, amelynek az alapja fekete, de a harmóniái a világ minden tájáról jöhetnek. A Miroslavnál is ezt vettem észre. Õ játszott Miles Davisszel, játszott a Weather Reporttal, ami fehér is, meg fekete is, megtalálta azt a stílust, ami képviseli mindkét kontinenst. És mindketten nagyon fontosnak tartjuk az improvizációt. Amikor az első koncertünkre készültünk, bepróbáltuk a számokat, aztán amikor megérkeztünk a klubba, úgy döntöttünk, inkább valami mást játszunk. Olyan dolgokat, amiket még soha nem próbáltunk, sőt anélkül, hogy számok lettek volna.
MN: A te kedvező fogadtatásodnak előzménye volt-e azoknak a magyaroknak a sikere, akik megjárták a Berklee-t korábban. Raduly Mihályra, Szabó Gáborra gondolok. Egyáltalán, beszéltek-e még róluk?
GL: A Raduly Misire sajnos nem emlékeztek, és én ezt nagyon sajnáltam, mert rendkívül szerettem a zenéjét. A Szabó Gábort egész Amerikában ismerik és tisztelik, és amikor ötvenéves lett a Berklee, összeállítottak egy kiadványt, az elején híres emberek állnak a Berklee kapujában, köztük a Szabó Gábor. Ugyanakkor az is feltűnt, hogy egyeseknek negatív emlékei voltak róla a drogproblémái miatt. A zenészek egy része elkerüli azokat, akik drogokat használnak, mert a bizniszrészét megnehezíti a dolognak. Nehéz élete, sok problémája volt, de mi nem dönthetjük el, hogy mit kellett volna tennie.
MN: Azt olvastam, létezik egy bizonyos Berklee-sound. Tényleg van ilyen? Mit takar?
GL: Nem tudom. Akárhány zenekart hallok a Berklee-n, mind a saját stílusát keresi. De ha mégis van ilyen, annak az lehet az oka, hogy a Berklee egy háromezer fős iskola. Ebből a háromezer tanulóból nagyon kevesen lesznek igazán kitűnők, de azt megismerik, hogy milyen egy nagy zenei közösség részévé válni. Ugyanez a helyzet a New Yorkkal, az is egy zenei közösség. Tanárként arra törekszem, hogy a diákjaimnak kialakuljon az egyéni stílusa, de azok, akikben ehhez nincs meg a kellő tehetség, mindabból, amit megtanulnak, még összeállíthatnak valami működőképes zenét. A háromezer diákból sok van, aki csak erre képes; ez jelenthet egy közös soundot.
MN: És abban, hogy valaki megtalálja a hangját, mekkora része lehet egy iskolának, mekkora az alkati tényezőknek, világlátásnak, géneknek, sorsnak?
GL: Egy stílus kialakulása valójában az élet végéig tartó folyamat. De amikor már rád ismernek, amikor meghallják a lemezedet, az azzal az érzéssel jár, hogy az életed nem válik szét különböző dolgokra. Ehhez az kell, hogy stimuláló legyen a környezet. Ez lehet család, ez lehet egy zenésztárs, és lehet egy iskola. Én soha nem várom a diákjaimtól, hogy egy egyoldalú beszélgetés részesei legyenek. Az igazi tanítás, akár az iskolában, akár a zenekarban, mindig beszélgetés. Miles Davis olyan fiatal zenészeket vett fel a zenekarába, akik bizonyos dolgokról sokkal kevesebbet tudtak nála, de ő ugyanúgy tanult tőlük, ezért volt nagyszerű zenekarvezető. Amíg ilyen beszélgetésekben veszel részt, amíg nem helyezed magadat mások fölé vagy mások alá, addig azon az úton jársz, ami a hangod megtalálásához vezet.
MN: Tavaly részt vettél a tatabányai dzsessztáborban, most is felléptél két fesztiválon. Milyen erősek azok a szálak, amik a hazai dzsesszélethez kötnek?
GL: A szakmai életem kilencvenkilenc százalékig Amerikához köt, de most, hogy évente hazajövök, lehetőségem nyílt arra, hogy találkozzak és együtt játsszak a régi zenésztársakkal. Nekem az nagy öröm, hogy valamilyen szinten jelen lehetek, hogy kapható az utolsó lemezem, hiszen a korábbiakhoz mindenhol hozzá lehetett jutni, csak épp itt nem.
MN: Mi ugyanabban az évben születtünk, vélhetően egy csomó közös ifjúkori koncertélménnyel rendelkezünk. Csakhogy míg a hetvenes években egy Syrius-, egy Szabados- vagy egy Rákfogó-koncert számomra maga volt a progresszió, ha most megyek el egy dzsesszkoncertre, többnyire halálra unom magam.
GL: Ez egy világjelenség. Amerikában is sokkal kevesebb progresszív zene van, mint húsz vagy akár tíz évvel ezelőtt. Ezen sokat gondolkodom zenészként és tanárként is. Hiszen sokszor a legpasszívabb diáknak is kigyullad a szeme, ha talál valamit, ami inspirálja. Nem arról van szó, hogy rosszabbak a gének, ez egy kulturális probléma. A társadalom ma több megalkuvásra és kevesebb kérdezősködésre buzdít. Pedig az igazi tanuláshoz épp olyan szükség van arra, hogy ne fogadj el mindent, mint alázatra. A dzsesszben egyre inkább megerősödött a lemeztársaságok hatalma, olyan embereké, akik nem zenebarátok, hanem üzletemberek. És sajnos egyre több olyan zenészt találnak, akik belemennek abba, hogy ezek az emberek diktáljanak nekik.
MN: Én Amerikából csak New Yorkot ismerem, azt is felületesen, de ott azt tapasztaltam, hogy az előremutató zenét játszó zenekarok negyven-ötven néző előtt lépnek fel. Ez máshol is így van?
GL: Igen. Kemény munkával persze áttörhető az a fal, hogy a progresszív zene a kisebbség zenéje; a probléma az, hogy rengeteg fal van. Nem arról van szó, hogy a progresszivitás kihalóban lenne, csak megint lement undergroundba. Egy progresszív zenésznek ma kétszer olyan komolyan kell vennie a szakmáját, mint annak, aki világsztár akar lenni. Az sokkal könnyebb. Annak csak bólogatnia kell.
Marton László Távolodó
Diszkográfia
Reggae For Zbiggy (Krém, 1984)
The Secret (Antilles, 1987)
The Legend Of Tsumi (Antilles, 1989)
Changing Standards (Sunnyside, 1990)
Breakout (Avennue, 1994)
