Magyar Narancs: Hogy került ide?
Boleslav Polívka: A véletlen hozta. Egy barátomat látogattam meg, egy itt élő szobrászművészt. Már az érkezésem pillanatában megérintett valami. Majd egyre bizonyosabb lettem abban, hogy ez a hely ugyanolyan, mint ahol születtem. Elkezdtem érdeklődni, van-e itt valami eladó. Persze volt. Három slivovica mellett menten meg is alkudtunk. Aztán még vettem egy régi, elhagyatott tehénistállót, és átépítettem étteremnek, próbateremnek és lóistállónak. Így lesznek a tehenektől lovak. De a világtól eszem ágában sincs elvonulni. Közel van Brünn, de mondja meg nekem, mi van ma már távol? Nemrég érkeztem Kolumbiából, ahol A bolond és a királynő színpadi változatát adtuk. (A magyar néző számára Vera Chytilová filmjeként ismert, Ch. Poullainnel és Polívkával a főszerepben. A színpadon is velük látható vagy húsz éve. - A szerk.) Én olyat még nem láttam. Az előadás végén a közönség fölállt és sapkáját földobálva ünnepelt. Fölszaladtak a színpadra, rázták a kezemet és körbehurcoltak a nézőtéren. Engem, egy morva színészt, ez óriási!
MN: A sikereknél maradva: utolsó filmjében nyújtott alakításáért a legjobb férfi színésznek járó Cseh oroszlán-díjat kapta. (Zapomenuté svetlo [Az elfeledett fény], Vladimír Michálek filmje. Az 1956-os születésű rendező 1994-ben készített Amerikáját a Tabán moziban egy cseh filmhéten vetítették.) Hogy tetszett a film?
BP: Nekem bejött. Hátborzongató volt átélni a közelmúltat, amit oly viharsebesen feledtünk el. Michálek egy kísérteties megyei tanácsi hivatalt rekonstruált. Körös-körül kis megyei Leninek, járási szintű zsebistenek. A színészválasztás még rátett egy lapáttal. Belenéztem a végrehajtó bizottság titkárának a szemébe, és visszatért a félelmetes múlt. Nos, azt a sok kretént, akinek nem tetszik a mostani szabadság, mer´ nehéz a megélhetés, mer´ semmibe veszik az embert, mer´ nem két korona a sör, én mind megfognám és visszavinném. Ugyan néznének már kicsit körül, és utána pofázzanak. Tudja, a szabadság a legfontosabb. A személyes szabadság. Anélkül alig is merészelnék valamit csinálni az életben és a színházban.
MN: Eszerint ön most teljesen konfliktusmentesen dolgozik?
BP: Nem. De hisztéria, ordítozás és rettegés nélkül. Csak az anyag és a megformálója között támad néha feszültség. Ami azért mégis más. De ez a probléma bizonyos szempontból sokkal nehezebb. Ez nem rabok és elmebetegek háborúja, hanem gigászok csapnak össze. Még akkor is, ha adott esetben egy rosszabb darab kerül az ember kezébe. Szemétből is lehet szépséget és csodát kihozni. És a legszebb műveket is el lehet rontani.
MN: Érezte már, hogy elrontott valamit?
BP: Ez nem személyes kérdés. Abszolút általánosságokban megválaszolható. Még aki állandóan rossz filmeket csinál, sem tudja, hogy szar az egész. Csak néhány rosszakaró, javíthatatlan cinikus és epeömléses kritikus ortályoskodik, de amit én csináltam, az irtó jó. Olyan giccsgyártók, akik tudják, hogy giccset csinálnak, és állandó társuk a kaján káröröm, nos, ilyenek nincsenek is.
MN: A színházban szokatlanul hűséges régi rendezéseihez. Miért?
BP: Egyfelől nyilván azért, mert hízeleg, hogy az emberek még mindig bejönnek rájuk, másfelől rögeszmém, hogy a dolgok végére járjak. Nekem még mindig rengeteg tanulnivalóm van. És félek is. Nem szívesen játszom Trosecníket (hajótörött a szó minden lehetséges értelmében), mert minden előadás előtt remegek a borzalomtól, hogy a színpadon játszom őt vagy az életben. Ha egyedül játszom, nem mentegethetem magam senkivel, amikor rosszul sikerül. Valószínűleg mégiscsak az számít leginkább, hogy az előadásainkra már három generáció jár.
MN: Önre az jellemző, hogy hajlamos mindent egyedül csinálni. Biztos, hogy jó ez?
BP: Kétségtelenül így van, de így alakult. Kevésbé merít ki, mint az idegen dolgok. Nemrég játszottam egy hatalmas színházban, egy általam igen kedvelt rendező keze alatt, és csak nagyon rövid ideig szórakoztatott a dolog. Egy idő után untam magam a színpadon. Viszont amikor a saját hülyeségeimmel hozakodom elő, állandóan az foglalkoztat, hogy legközelebb mit csinálok másként. Ha tetszik, hogy leszek még hülyébb.
MN:Nem fenyeget az a veszély, hogy végképp elveszti a kontrollt?
BP: Ez ellen nem lehet védekezni. Az ítélőképesség elvesztése az élethez tartozik. Amikor az ember elkezd védekezni ellene, elveszíti önmagát, és önmagával a saját ítélőképessége is odalesz. Úgy gondolom, nem is szabad védekezni.
MN: Ennyi év után hogyan látja, működéséhez szüksége van még gyakorlásra, vagy minden megy magától?
BP: Persze, persze, a gyakorlás nem árt, de önmagában nem vezet eredményre. Álszerénység. Egy nyelvet sem lehet megtanulni csak a könyvekből. Ha én, teszem azt, olaszul szeretnék beszélni, ahhoz szükség van jó néhány tányér Milánóban elfogyasztott pasztára is. Pontosabban, utólag gyakorlásként kell értelmezni az élet minden eseményét. Az ember számára fontos, hogy momentán leszarta egy veréb. Egy ilyen esetnek megvan a maga lírája, és hiába is tagadnánk le, a szaga is. Mármost én a költészetet nagyon szeretem, büszke vagyok rá, hogy ismerek néhány költőt. Skácel (Jan Skácel talán a legnagyobb morva költő volt, közvetlenül a rendszerváltás előtt halt meg - a szerk.) közelében lehettem, amikor pihent. Szóval épp nem költött. Egy francia színházi ember mondta, hogy a művész, amikor pihen, dolgozik, és amikor dolgozik, pihen. Érzékeli és ráébred a csodákra.
Kérdeztem Hrabalt, hogy ír-e akkor is, amikor éppen nem alakul úgy, hogy közvetítőnek érzi magát a nem létező és a létező között. Azt mondta, hogy az íráshoz szem kell, és a kéz közvetít. Az még szerencse, ha az ember azon kapja magát, hogy már nem lát és nem is szimatol. Legtöbbször annyira érzéketlenek vagyunk, hogy észre sem vesszük.
Sch. and
