Egyszemélyes analízis - Stéphane Brizé filmrendező

Film

A Tétova tangó rendezője a Godot Galéria félhomályában mesélt nekünk moziról és melankóliáról, a kisemberek világáról és a pszichoanalízisről.

A Tétova tangó rendezője a Godot Galéria félhomályában mesélt nekünk moziról és melankóliáról, a kisemberek világáról és a pszichoanalízisről.

Magyar Narancs: Egy interjúban impresszionista filmként jellemezte előző, egyben első játékfilmjét, a Hometown Bluest. Áll ez a sajátos megjelölés a Tétova tangóra is?

Stéphane Brizé: Úgy gondolom, az első filmem és a Tétova tangó között valóban szoros a kapcsolat, az impresszionizmussal vont párhuzam pedig leginkább a szereplők érzelmi megnyilvánulásaira érvényes. A Tétova tangó nem a kierőszakolt érzelmi reakciók filmje, hanem igyekeztünk az apró rezdülésekre koncentrálni.

MN: Mindkét filmjének meglehetősen népszerűtlen foglalkozást űző kisemberek a hősei: egy parkolóőr, egy végrehajtó. Mi vonzza ezekben a figurákban?

SB: Nyilván van ebben egy jó adag tudatosság is, de azért ne gondolja, hogy külön listát vezetek a lenézett foglalkozásokról, és ha megszorulok, rábökök arra, ami az adott történet szempontjából éppen a leghálásabbnak tűnik. Valamiért közel állnak hozzám ezek az emberek, akikkel szemben a társadalom meglehetős ellenszenv-vel viseltet. Az sem véletlen, hogy azok, akik efféle munkára adják a fejüket, többnyire rendkívül zárkózott életet élő, az érzelmekkel gyakran hadilábon álló emberek. Már csak azért is szívesen mesélek róluk, mert nagyon sok eltemetett dolgot, múltbéli sérelmet lehet a róluk szóló történetekben felszínre hozni.

MN: A Tétova tangó egyik kritikusa szerint Jean-Claude, a történet szürke életű hivatalnok hőse mintha csak egy Simenon-regényből lépett volna elő. Filmjének egyik mellékszereplője is példálózik Simenonnal.

SB: Hogy őszinte legyek, keveset olvastam Simenontól, viszont annál több Simenon-írásból készült filmet láttam, és az a miliő, a francia kispolgárok világa, ami akár csak háttérként például a Maigret-krimikben is megjelenik, az én filmjeimben is fontos szerepet játszik. Nálunk persze nincs nyomozás, de a környezetrajz stimmel.

MN: Tévhit vagy valóban igaz az a vélekedés, hogy a forgatókönyvírók többnyire filmjük valamennyi szereplőjébe beleírják magukat?

SB: Teljes mértékben így van, az én módszerem is ezt bizonyítja. A történeteim valamennyi szereplője én vagyok. Ha nem is egy az egyben, de mindenki, legyen az nő vagy férfi, huszonöt, harmincöt vagy ötvenöt éves, hordoz valamit az én személyes történetemből.

MN: Hogyan születnek meg ezek a személyes élményekből felépített szereplők?

SB: Olyasmi ez, mint egy egyszemélyes pszichoanalízis, amiben a pszichológus és a páciens is én vagyok. Azért nem kell valami nagyon tudatos eljárásra gondolni, erről persze nincs szó, az azonban igaz, hogy a saját félelmeim és kételyeim előhívására is szükségem volt a Tétova tangó szereplőinek megszüléséhez.

MN: A film szereplőit a közös tangóórák hozzák közel egymáshoz. Ha már a személyes élményeket említette, hogy áll a tangóval?

SB: Hogy a tangó adja meg a történet hangulatát, tulajdonképpen nagyon is tudatos forgatókönyv-írói döntés, s nem a személyes érintettség eredménye, nekem ugyanis a tangóval kapcsolatban nincsenek meghatározó élményeim. A tangó mint zene azért nagyon fontos, mert ezek a jellegzetesen melankolikus dallamok fejezik ki a leginkább a főszereplőnk lelki-világát. A szomszédos tánciskolá-ból kiszűrődő zene Jean-Claude-ból azonnal azt a számára nagyon is ismerős lelkiállapotot hívja elő, ami egy szóval talán a melankóliával írható le a legjobban. Az én élményeim nem annyira a tangóhoz, mint inkább ehhez az érzéshez köthetők. Mindenkinek megvan a maga belső zenéje, az enyémnek pedig nagyon is része ez a furcsa, szomorú érzés.

Tétova tangó

Rég volt már szerencsénk ilyen szépen savanyú, egykedvűre dermedt ábrázathoz, mint amilyen-nel Patrick Chesnais, e középkorú francia színész tapossa a lépcsőfeljárókat, hogy bírósági felszólítá-sokat kézbesítsen a kilakoltatásra váró szerencsétleneknek. Azokban a lépcsőházakban, irodabelsőkben és elfekvőkben járunk, ahová filmes csakis akkor téved, ha - Mike Leigh vagy Haneke jóváhagyásával - a kispolgár közérzete után érdeklődik. Bár a kiséknél tett családlátogatás remek alkalom egy újbóli alapos, mindennapi nyomorunkat pontokba szedő önvizsgálatra, a nagy erőkkel felállított kisrealista díszletek között azonban valami egészen más zajlik (történetesen egy vágybeteljesítő tangótanfolyam), mint amit a sok búbánatos ábrázat és összeboruló aktacsomó sejtetni enged. Bár első blikkre olybá tűnik, mintha a valóság azon rétegeibe ereszkednénk le, ahová Hollywood csakis befogott orral merészkedik, szép lassan mégiscsak az derül ki, hogy egy szabálytalan arcokkal hitelesített szabályos románcba keveredtünk. Ha némileg át is lettünk vágva, panaszkodni azért még sincs miért, a csalás ez esetben ugyanis kifejezetten jótékonynak mondható. Addig is, míg meg nem kapjuk a civilizáció alkonyáról szóló, soron következő híradást, csak nyerhetünk rajta, ha bizalmat szavazunk e tangódallamokra komponált, lassú lefolyású romantikus komédiának, melynek vizuális vonzerejét a jelentős műgonddal megidézett kispolgári otthonok és dolgozószobák mellett Chesnais látványos levertsége és a tánciskolában megismert Anne Consigny felettébb kellemes vonásai jelentik.

A Mokép bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

A pénztelenség segíthet a Homokhátságon

Lényegében elkaszálta a kormány a Homokhátság, pontosabban a Duna-Tisza-köze vízpótlási projektjeit. Egy határozatban a leghátulra sorolták a beruházást, így aligha lesz esély arra, hogy megvalósuljon. Elsőre rossz hírnek tűnik ez, valójában ennél jobb nem is történhetett volna a térséggel.