Pandit Rajeev Janardant virtuozitása, illetve a személyéből áradó érzelemgazdagság és állandó derű napjaink egyik legnagyszerűbb szitárosává tette; hosszú, ínséges évek után az első hindusztáni klasszikus zenész, aki fellép Magyarországon.
Magyar Narancs: Ön zenészcsaládban szü-letett?
Pandit Rajeev Janardan: Nem, de úgy tűnik, azzá lettünk. A bátyámmal gyerekkorunk óta tanulunk zenét, s mindkettőnk felesége is kitűnő zenész, úgyhogy az utódainknak már másképp alakul az élete.
MN: Hogyan indult a pályafutása?
PRJ: Hatéves koromtól vokális zenét tanultam, és három év kellett, hogy megértsem: a tanárom nem igazán szeret engem, és nem is akar tanítani. Közben kiderült, hogy a szitár sokkal jobban érdekel. Apám vett egy kazettát, amin Vilayat Khan játszott egy Darbari Kanada nevű rágát, s az teljesen elvarázsolt. Annyira, hogy apám egyik barátjának az ajánlásával hamarosan elmentem Vilayat Khan iskolája, azaz az Imdad Khani Gharana egyik legnagyobb élő mesteréhez, Pandit Bimalendu Mukherjee-hez, hogy megkérjem, fogadjon tanítványává. Pandit bevezetett a zeneszobájába, kezembe adott egy olyan szitárt, amilyet még nem láttam azelőtt, én meg elkezdtem játszani a Darbari Kanadát, ahogy a kazettáról megtanultam.
Pandit nemcsak elfogadott tanítványának, de nekem ajándékozta azt a szitárt is, és attól kezdve nyolc évig éltem a házában. Mindennap reggel nyolctól délután háromig tanított, s aztán gyakoroltam. Az indiai hagyomány szerint az igazi mester mindent megoszt a tanítványával, hiszen egy mestert az tesz mesterré, ha képes hibátlanul átadni a zenei hagyományt a követ-kező generációnak. Pandit Bimalendu Mukherjee ilyen. Igazi csoda, hogy még vannak ilyen mesterek.
MN: Hogyan lett az All India Radio zenésze?
PRJ: Tizenkilenc évesen feljátszottam két rágát. Az egyik a Rága Darbari Kanada volt, a másik pedig az úgynevezett Bara Svara Pilu, amiben a kromatikus skála mind a tizenkét hangja megtalálható. Elküldtem az All India Radiónak, és postafordultával szerződést kaptam. Akkor odaálltam a mesterem elé, hogy elmennék dolgozni, mert gondolnom kell a családomra. Szörnyen dühös lett. Azt mondta, hogy akik elhagyják a mester házát, azok gyakran elvesznek az élet útvesztőjében, és a legtöbbjük nem is lesz zenész. Hat évembe tellett, míg sikerült bebizonyítanom neki, hogy tényleg a zenének szentelem az életemet. Akkor aztán újra elfogadott - azóta is tanulok tőle, de persze már nem nála lakom.
MN: Meddig tart ez a tanulás?
PRJ: Minimum az életem végéig.
MN: Mi a szerepe az All India Radiónak napjainkban?
PRJ: Körülbelül egy évszázaddal ezelőtt ez váltotta fel a hagyományos rendszert, melyben a zenészek egy-egy uralkodó alkalmazásában álltak, s így volt idejük és helyük gyakorolni. Most a Radio tölti be ezt a szerepet. Havonta általában egy szólókoncertet adok, a fennmaradó időmben gyakorolhatok.
MN: Milyennek látja magát mint gurut?
PRJ: A guru számomra azt jelenti: valaki, aki mindent tud. Én nem tudok mindent, hiszen még mindig tanulok. Ha magamat mesternek, gurunak tartanám, akkor az az én önzésemről, az én egómról árulkodna. Az, hogy vannak tanítványaim, csak azt jelenti, hogy bizonyos emberek képesek tanulni, és ebben én egy kicsit a segítségükre lehetek. Ha egy tanítványom szépen játszik, az az ő érdeme, és nem az enyém. ' gyakorol, ő értelmezi a zenét, és ő fogja a kezébe a szitárt. Ha egy tanítvány nem képes a befogadásra, akkor hiába tanítanám, nem lenne eredménye. Szóval minden a tanítvány érdeme.
MN: Pszichológusként diplomázott. Mikor dőlt el, hogy csak a zenének fog élni?
PRJ: Úgy négyéves koromban. A pszichológiát szeretem, de világéletemben a zene érdekelt igazán. Soha nem kellett választanom, hiszen előbb alkalmaztak zenészként, mintsem pszichológiát kezdtem volna tanulni.
MN: Hogyan jellemezné az indiai klasszikus zenét?
PRJ: Az indiai klasszikus zene a kreativitásról és az érzésekről szól. Egy rága megszólalásakor minden egyes hangnak és minden egyes hangköznek, de a hangok közti csendnek is megvan a maga sajátos és minden rágára jellemző, egyedi szerepe. Mivel érzései mindenkinek vannak, egy figyelmes hallgató el tudja dönteni, hogy a hallott zene milyen érzéseket kelt benne, vagy hogy egyáltalán hatással van-e rá. Érzelmek nélküli rága ugyanis nem létezik.
MN: Hány díjat nyert életében?
PRJ: Soha nem számoltam össze, valójában mindet elajándékoztam a barátaimnak, tanít-ványaimnak. Mit csináltam volna velük? Öreg napjaimban inkább a tanítványaim zenéjét szeretném hallgatni, nem egy trófeákkal teli szobában csücsülni csendben, egyedül.
MN: Stílusának, az Imdad Khani Gharanának mi a jellegzetessége?
PRJ: A gharana azt jelenti: egy bizonyos házra vagy iskolára jellemző stílus. Az én iskolám az Imdad Khani Gharana, ami azon a régi elven alapszik, miszerint a szitárral reprodukáljuk a hindusztáni khyal énekes stílust. Ezt már régen kitalálták, de csak a múlt században teremtődött lehetőség a technikailag maradéktalan megvalósítására. Ennek a végső kimunkálása a 2004-ben elhunyt Ustad Vilayat Khan érdeme. Persze minden gharanának, így például a Maihar Gharanának (Ravi Shankar stílusa - a szerk.) megvan a maga sajátossága és a maga különlegessége. Egyik sem több vagy jobb a másiknál. A lényeg mindig az, hogy az egyes zenész hogyan tudja előhívni a hallgató érzéseit.
MN: Szeret Európában koncertezni?
PRJ: Az érzések egyetemesek. Nem kell ahhoz indiainak lenni, hogy valaki ismerje az örömöt, a szomorúságot vagy a hősiességet, s az indiai klasszikus zene rendszerének ismeretére sincs szükség. Az a lényeg, hogy figyeljenek, és a nyugati hallgatóság nagyon fegyelmezett. Elég a puszta figyelem.
MN: Egy koncerten mennyi az improvizáció és mennyi az előre kimunkált rész?
PRJ: A java része spontán improvizáció, amelyben a hosszú évek alatt tanultaktól életre kel a rága. Ez egy olyan aktus, amelyben a megszülető zene már nem az én zeném, hanem valaminek a megnyilvánulása, ami túl van a megértésen. Ez a szellem spontán megnyilvánulása. Ott van például a már említett Darbari Kanada Vilayat Khantól. Ami azon a felvételen történik, az egyszerűen nem reprodukálható. Valami nagyon misztikus dolog esett meg akkor.
MN: Ön kitalált egy teljesen újfajta szitárt. Mi szükség volt erre?
PRJ: Sajnos a szitár nagy és igen sérülékeny hangszer. A fő rezonánsa egyszerű tökhéjból készül, és ez nagyon könnyen törik. Ha pedig a tök megsérül, akkor oda a szitárra oly jellemző hangzás. Ezért gondoltam arra, hogy kellene egy olyan szitárt csinálni, aminek nem tökből, hanem fából van a rezonánsa. A hagyományos fakulcsok helyett pedig a Nyugaton használatos hangolókulcsokkal lehetett a test méretét csökkenteni úgy, hogy a játékra használt felület nagysága nem változott, vagyis a zenész nem érzi a különbséget. Szerencsére Bishan Dass Sharma, a delhi Rikhi Ram hangszerkészítő-műhely alapítója meg tudta csinálni a hangszert, és mondhatom, kitűnő hangja lett.
MN: Milyen gyakran koncertezik?
PRJ: Havonta átlag egyszer lépek fel. Egyrészt a gyakorlás és a belső megélés sokkal fontosabb, mint a szereplés, másfelől pedig amikor már harmadszor hívnak egy fesztiválra, akkor inkább ajánlok valakit magam helyett, hiszen annyi kitűnő muzsikus van ebben a hatalmas országban.
MN: Lemezfelvétele hány van?
PRJ: Egy sincs. A mesterem sem készített lemezfelvételt. Vilayat Khan negyvenkét évesen vette fel az első lemezét. Én most harmincnyolc vagyok. Hova sietnék? A jó zenéhez idő kell, annak meg kell érnie.
MN: A legutóbbi rádiókoncertje után azt a kritikát kapta, hogy "30 éve nem született ilyen szitárfelvétel Indiában, s talán csak egyvalaki tudott ilyen Rága Yamant játszani, a múlt században".
PRJ: Van egy közmondásunk: A rága, az étel és a turbán soha nem lesz ugyanolyan még egyszer. Vagyis akárhogy játszottam egyszer, ha nem dolgozom keményen, minden tudás elvész. Így hát még jobban oda kell figyelnem, hiszen amit csinálok, az nem rólam, hanem a szitár és a zene szépségéről szól. Én csak egyszerű médium vagyok.
Pandit Rajeev Janardan és dr. Kamala Shankar koncertje október 16-án, vasárnap hallható a Trafó Kortárs Művészetek Házában
