Film

Eisenbergtől Konigsbergig

Woody Allen: Café Society

  • - kg -
  • 2016. december 24.

Film

Superman-gonoszként elég nagy blamázs volt, de Woody Allen ifjúkori alteregójaként Jesse Eisenbergnek minden kis tikje, ideges rángása a helyén van.

Begyakorolt műsorszámról van szó, volt ő már korábban is mini-Woody (Rómának szeretettel), a neurotikusok jól állnak neki. Hogy Allennek mi áll jól, arról könyvtárnyi irodalom értekezik: nincs is olyan értekezés, mely legkésőbb a Kairó bíbor rózsája vagy A rádió aranykora boncolgatásakor ne térne ki a ’30-as, ’40-es Amerika iránti édes-bús nosztalgiára, mely olykor hatalmába keríti a rendezőt. A Café Society is e nagy elődök nyomdokain halad; könnyed kis ujjgyakorlat csupán, a „régen minden jobb volt, még a boldogtalanság is” mezőny régi-új versenyzője. Allen sokadszorra intéz szerelmes levelet az aranykorát élő Hollywoodhoz: felskiccel néhány nyugati parti nagy- és keleti parti kismenőt, szinte hallani a digitális hangrendszereken át, ahogy a mester Upper East Side-i otthonában felsóhajt: azok voltak az idők, amikor Rudolph Valentinót még senki sem keverte össze egy olasz divatmárkával és a fiú mindig megkapta a lányt! Most meg is kapja, nem is kapja, van egy kis időskori érzelmesség ebben az „igen is, meg nem is”-ben, Allen finoman szólaltatja meg a meg nem élt életek felett érzett melankóliát, olyan ínyencmódra, épp csak az íze kedvéért. Pillanatnyi vérmérséklet kérdése, hogy mit kezdünk ezzel, elszakad-e, most szakad-e el a Woody-cérna. Két dolgot lehet tenni: vagy elküldjük Woodyt melegebb égtájakra, vagy élvezzük, amit lehet, például, hogy a ’35-ös születésű rendező kedvére játszik a gyermekkorát idéző díszletekkel, és még arra is maradt pénze, hogy a Central Parkba kivigye a szereplőit. Lehet ajvézni, hogy ez már rég nem az a Woody, hogy jaj, hová lett a Hannah és nővérei vagy a Bűnök és vétkek nagy művésze – ezt mind lehet, és mind indokolt is, komoly intés ez a mester felé, akin ilyenkor rendre erőt vesz a rémület (jaj, már megint lemondásra szólítottak fel Pestről!), és másnap nehéz lélekkel vonszolja ki magát a forgatásra. A Café Society vérbeli jajongói film, remek alkalom, hogy ismét egy életre lemondjunk az elmeszesedett mesterről. És ha ezt megtettük, és senki sem lát minket, akkor akár élvezhetjük is ezt a fogatlan, de valamit még e nagy fogatlanságában is mondó, könnyű kis darabot.

Forgalmazza a Cinetel

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.