Film

Eisenbergtől Konigsbergig

Woody Allen: Café Society

  • - kg -
  • 2016. december 24.

Film

Superman-gonoszként elég nagy blamázs volt, de Woody Allen ifjúkori alteregójaként Jesse Eisenbergnek minden kis tikje, ideges rángása a helyén van.

Begyakorolt műsorszámról van szó, volt ő már korábban is mini-Woody (Rómának szeretettel), a neurotikusok jól állnak neki. Hogy Allennek mi áll jól, arról könyvtárnyi irodalom értekezik: nincs is olyan értekezés, mely legkésőbb a Kairó bíbor rózsája vagy A rádió aranykora boncolgatásakor ne térne ki a ’30-as, ’40-es Amerika iránti édes-bús nosztalgiára, mely olykor hatalmába keríti a rendezőt. A Café Society is e nagy elődök nyomdokain halad; könnyed kis ujjgyakorlat csupán, a „régen minden jobb volt, még a boldogtalanság is” mezőny régi-új versenyzője. Allen sokadszorra intéz szerelmes levelet az aranykorát élő Hollywoodhoz: felskiccel néhány nyugati parti nagy- és keleti parti kismenőt, szinte hallani a digitális hangrendszereken át, ahogy a mester Upper East Side-i otthonában felsóhajt: azok voltak az idők, amikor Rudolph Valentinót még senki sem keverte össze egy olasz divatmárkával és a fiú mindig megkapta a lányt! Most meg is kapja, nem is kapja, van egy kis időskori érzelmesség ebben az „igen is, meg nem is”-ben, Allen finoman szólaltatja meg a meg nem élt életek felett érzett melankóliát, olyan ínyencmódra, épp csak az íze kedvéért. Pillanatnyi vérmérséklet kérdése, hogy mit kezdünk ezzel, elszakad-e, most szakad-e el a Woody-cérna. Két dolgot lehet tenni: vagy elküldjük Woodyt melegebb égtájakra, vagy élvezzük, amit lehet, például, hogy a ’35-ös születésű rendező kedvére játszik a gyermekkorát idéző díszletekkel, és még arra is maradt pénze, hogy a Central Parkba kivigye a szereplőit. Lehet ajvézni, hogy ez már rég nem az a Woody, hogy jaj, hová lett a Hannah és nővérei vagy a Bűnök és vétkek nagy művésze – ezt mind lehet, és mind indokolt is, komoly intés ez a mester felé, akin ilyenkor rendre erőt vesz a rémület (jaj, már megint lemondásra szólítottak fel Pestről!), és másnap nehéz lélekkel vonszolja ki magát a forgatásra. A Café Society vérbeli jajongói film, remek alkalom, hogy ismét egy életre lemondjunk az elmeszesedett mesterről. És ha ezt megtettük, és senki sem lát minket, akkor akár élvezhetjük is ezt a fogatlan, de valamit még e nagy fogatlanságában is mondó, könnyű kis darabot.

Forgalmazza a Cinetel

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.