Képregényfesztivál Bécsben: Vienna Comic Con

Ruhapróba

  • Baski Sándor
  • 2016. december 24.

Film

A geekmennyország köztudomásúlag nem a túlvilágon, hanem San Diegóban található, ahol évente egyszer százezrek áldoznak a pop- és a geekkultúra oltárán. A fantasy, a sci-fi és a horror legnagyobb ünnepének számító Comic-Con műfajt teremtett, Karacsitól Moszkván át Bukarestig a világ tucatnyi pontján tartanak hasonló, bár volumenben és vendéglistában jóval szerényebb rendezvényeket.

Tavaly óta már Bécsnek is van Comic Conja (röviden: VIECC), és bár a San Diegóban esedékeshez nincs köze, a nem kevésbé híres New York-i Comic Con partnerként és támogatóként jegyzi a projektet. Ez, a célközönséget magyarul is invitáló honlap, továbbá a jelentős képregényes zsákmány reménye győzött meg arról, hogy érdemes szombat reggel autóba ülni, és meg sem állni a Messe Wien rendezvényközpontig.

A Korda-stúdió méretű hodály előterében kígyózó sorok még a hazai viszonyokat idézték (a budapesti képregényes happeningekhez a félórás sorban állás ugyanúgy hozzátartozik, mint Supermanhez a kívül hordott alsógatya), ennek ellenére öt perccel később már a vizuális ingerektől elkábulva sodródtam a tömegben. A hangulatnak a bejáratnál felállított gigantikus TIE fighter egyből megágyazott, de segített az is, hogy nagyjából minden harmadik szembejövő kedvenc film-, képregény- vagy videojáték-karakterének öltözött. Csak húsz perccel később támadt némi hiányérzetem, azután, hogy felmértem a póló-, az akció­figura- és a bögreárusok kínálatát, megcsodáltam a steampunksarkot, és felpróbáltam a
VR-szemüveget. Rájöttem, mi nem stimmel. A képregényes konvención minden van, csak képregény nincs. A 150 standból alig tucatnyinál lehetett füzeteket vagy graphic noveleket kapni, a kínálatra pedig bármelyik hazai börze köröket vert volna.

Ezen meglepődtem, pedig nem kellett volna. Már a San Diegó-i Comic-Con sem az a képregényfixált esemény, ott a kitelepülő Hollywood lopja el a show-t, az epigon rendezvényeknél pedig (beleértve a hazai MondoCont is) a cosplay vette át a főszerepet. A VIECC idei vendéglistája is kiválóan illusztrálja a trendet: amíg a képregényalkotók közül csak a B vonalat sikerült megszerezni (az idén hetvenéves Lucky Luke-ot 2003 óta rajzoló Achdé és a szuperhősvonalon mozgó Adam Hughes érdemel egyedül említést), addig a cosplay műfajának több nemzetközi sztárja reprezentálta magát. (A „costume play” lényege, hogy a résztvevők saját készítésű jelmezekben jelenítenek meg egy karaktert – a szerk.)

Az aktuális kosztümdivatot sem képregények, hanem a filmes és a tévés adaptációk diktálják, a kiemelkedően magas Harley Quinn- és Deadpool-koncentrációból legalábbis erre következtetek. A két figura már rajzolt formában is népszerű volt, a main­streambe mégis a mozi tette át őket, ami a Suicide Squadban feltűnő, Margot Robbie-féle Quinn esetében különösen érdekes. Az ő kultusza jól jelzi, hogy ha egy karakter ideális cosplay-alapanyag, akkor az sem számít, ha filmje felér egy kulturális szőnyegbombázással.

Látványos volt még a Trónok harca dominanciája, a fődíjat ebben a kategóriában a babakocsiban gumisárkányokat tologató Khal Drogo és Daenerys Targaryen párosának ítéltük meg; a kolompot rázva, „Szégyen!”-t kántálva vonuló szerzetesek kizárólag azért szorultak a második helyre, mert a meztelen Cersei Lannister helyett egy jóindulattal is csak fünf komma nulla George R. R. Martint kísérgettek.

Az HBO fantasysorozatát élőben is képviselte két színész, igaz, Bécsnek John Snow vagy Arya helyett Hodorral (Kristian Nairn) és Yara Greyjoyjal (Gemma Whelan) kellett beérnie. A kevésbé fanatikus VIECC-látogató a többi színészt is csak egy gyors Google-keresés után tudta azonosítani, Jeri Ryan (Star Trek), Mark Pellegrino (Odaát) vagy Billy Boyd (A Gyűrűk Ura) paneljei mégis kivétel nélkül telt házzal futottak. Aki egy élménybeszámolónál többre, autogramra vagy fotóra vágyott, az a nagyobb konvenciókon bevett metódus szerint zsetont vásárolt, és beállt a sorba a választott sztár kordonnal elkerített bódéja előtt. Ottjártunkkor a rajongói futószalag fennakadás nélkül, gördülékenyen haladt előre.

Ha a felhozatalban tehát nem is, a külsőségeket illetően tökéletesen másolja a nagy testvért a VIECC.
A ránézésre is minimum tízezres közönség egyszerre élvezi és csinálja a show-t, mindenki vidám és felszabadult, egyedül a hozzám hasonló ortodox képregénysznobok fanyalognak. Végül egy Breaking Bad-bögrével, egy BoJack Horseman-lófejjel (bármikor szükség lehet rá) és a V mint Vérbosszú kemény fedeles kiadásával távozok. A 3D printer által kiokádott Trump-akciófigurát sajnálattal, de ott hagyom, poénnak 127 euróért kicsit erős lenne.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.