Képregényfesztivál Bécsben: Vienna Comic Con

Ruhapróba

  • Baski Sándor
  • 2016. december 24.

Film

A geekmennyország köztudomásúlag nem a túlvilágon, hanem San Diegóban található, ahol évente egyszer százezrek áldoznak a pop- és a geekkultúra oltárán. A fantasy, a sci-fi és a horror legnagyobb ünnepének számító Comic-Con műfajt teremtett, Karacsitól Moszkván át Bukarestig a világ tucatnyi pontján tartanak hasonló, bár volumenben és vendéglistában jóval szerényebb rendezvényeket.

Tavaly óta már Bécsnek is van Comic Conja (röviden: VIECC), és bár a San Diegóban esedékeshez nincs köze, a nem kevésbé híres New York-i Comic Con partnerként és támogatóként jegyzi a projektet. Ez, a célközönséget magyarul is invitáló honlap, továbbá a jelentős képregényes zsákmány reménye győzött meg arról, hogy érdemes szombat reggel autóba ülni, és meg sem állni a Messe Wien rendezvényközpontig.

A Korda-stúdió méretű hodály előterében kígyózó sorok még a hazai viszonyokat idézték (a budapesti képregényes happeningekhez a félórás sorban állás ugyanúgy hozzátartozik, mint Supermanhez a kívül hordott alsógatya), ennek ellenére öt perccel később már a vizuális ingerektől elkábulva sodródtam a tömegben. A hangulatnak a bejáratnál felállított gigantikus TIE fighter egyből megágyazott, de segített az is, hogy nagyjából minden harmadik szembejövő kedvenc film-, képregény- vagy videojáték-karakterének öltözött. Csak húsz perccel később támadt némi hiányérzetem, azután, hogy felmértem a póló-, az akció­figura- és a bögreárusok kínálatát, megcsodáltam a steampunksarkot, és felpróbáltam a
VR-szemüveget. Rájöttem, mi nem stimmel. A képregényes konvención minden van, csak képregény nincs. A 150 standból alig tucatnyinál lehetett füzeteket vagy graphic noveleket kapni, a kínálatra pedig bármelyik hazai börze köröket vert volna.

Ezen meglepődtem, pedig nem kellett volna. Már a San Diegó-i Comic-Con sem az a képregényfixált esemény, ott a kitelepülő Hollywood lopja el a show-t, az epigon rendezvényeknél pedig (beleértve a hazai MondoCont is) a cosplay vette át a főszerepet. A VIECC idei vendéglistája is kiválóan illusztrálja a trendet: amíg a képregényalkotók közül csak a B vonalat sikerült megszerezni (az idén hetvenéves Lucky Luke-ot 2003 óta rajzoló Achdé és a szuperhősvonalon mozgó Adam Hughes érdemel egyedül említést), addig a cosplay műfajának több nemzetközi sztárja reprezentálta magát. (A „costume play” lényege, hogy a résztvevők saját készítésű jelmezekben jelenítenek meg egy karaktert – a szerk.)

Az aktuális kosztümdivatot sem képregények, hanem a filmes és a tévés adaptációk diktálják, a kiemelkedően magas Harley Quinn- és Deadpool-koncentrációból legalábbis erre következtetek. A két figura már rajzolt formában is népszerű volt, a main­streambe mégis a mozi tette át őket, ami a Suicide Squadban feltűnő, Margot Robbie-féle Quinn esetében különösen érdekes. Az ő kultusza jól jelzi, hogy ha egy karakter ideális cosplay-alapanyag, akkor az sem számít, ha filmje felér egy kulturális szőnyegbombázással.

Látványos volt még a Trónok harca dominanciája, a fődíjat ebben a kategóriában a babakocsiban gumisárkányokat tologató Khal Drogo és Daenerys Targaryen párosának ítéltük meg; a kolompot rázva, „Szégyen!”-t kántálva vonuló szerzetesek kizárólag azért szorultak a második helyre, mert a meztelen Cersei Lannister helyett egy jóindulattal is csak fünf komma nulla George R. R. Martint kísérgettek.

Az HBO fantasysorozatát élőben is képviselte két színész, igaz, Bécsnek John Snow vagy Arya helyett Hodorral (Kristian Nairn) és Yara Greyjoyjal (Gemma Whelan) kellett beérnie. A kevésbé fanatikus VIECC-látogató a többi színészt is csak egy gyors Google-keresés után tudta azonosítani, Jeri Ryan (Star Trek), Mark Pellegrino (Odaát) vagy Billy Boyd (A Gyűrűk Ura) paneljei mégis kivétel nélkül telt házzal futottak. Aki egy élménybeszámolónál többre, autogramra vagy fotóra vágyott, az a nagyobb konvenciókon bevett metódus szerint zsetont vásárolt, és beállt a sorba a választott sztár kordonnal elkerített bódéja előtt. Ottjártunkkor a rajongói futószalag fennakadás nélkül, gördülékenyen haladt előre.

Ha a felhozatalban tehát nem is, a külsőségeket illetően tökéletesen másolja a nagy testvért a VIECC.
A ránézésre is minimum tízezres közönség egyszerre élvezi és csinálja a show-t, mindenki vidám és felszabadult, egyedül a hozzám hasonló ortodox képregénysznobok fanyalognak. Végül egy Breaking Bad-bögrével, egy BoJack Horseman-lófejjel (bármikor szükség lehet rá) és a V mint Vérbosszú kemény fedeles kiadásával távozok. A 3D printer által kiokádott Trump-akciófigurát sajnálattal, de ott hagyom, poénnak 127 euróért kicsit erős lenne.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.