Magyar Narancs: Miért németül kezdett írni?
Zsuzsanna Gahse: Mert a környezetem német volt: elég fontos, hogy egy író a környezetére reagáljon, és ne egy elképzelt nyelvre. Emigráns németektől is ismerem azt a helyzetet, hogy húszévi távollét után egy picit halott németet írnak, mert nem tudják, mi történik a nyelvvel. Másrészt azt hiszem, jót tesz az idegen nyelven való gondolkodás. Beckett például akkor talált magára, amikor eldöntötte, franciául fog írni. Én különösen szeretem a német nyelvet, és pikantériának tartottam, hogy amikor nekiestem az írásnak, akkor Nyugat-Németországban éppen hozzáláttak feldolgozni a háborút, kezdték a kisbabákat nem Ingridnek, Herbertnek és Ottónak elnevezni, hanem Jeanette-nek, Gloriának, mindenféle nem német neveket adtak nekik. Tehát azért kezdtem el németül írni, mert ott éltem, aztán egyre inkább rájöttem, hogy tetszik nekem ez a nyelv. Mióta fordítani kezdtem, passzív módon visszakerültem a magyar nyelvhez - azóta tudom, hogy van az én németemben magyar, és ügyelek is rá.
MN: Van munkamegosztás a kortárs magyar irodalmat németre fordítók között, amilyen Hans Skirecki, Hans Henning Paetzke vagy ön?
ZSG: Jó lenne, ha lenne. Skireckivel meg szoktuk említeni egymásnak, hogy ki mit fordít, Paetzkével nem, bár nem vagyunk rossz viszonyban. Jó lenne, ha lennének találkozók, ha több fordító lenne, mert sok a fordítandó anyag. A kiadók egyszerűen megkérdezik, hogy hajlandó-e valamit lefordítani az ember, és ha igen, az boldoggá teszi őket. Tulajdonképpen éjjel-nappal lehetne dolgozni, a kiadókon nem múlik. Régebben ez nem így volt, körülbelül tíz éve kezdődött ez az érdeklődés a magyarok iránt. Mindig az a benyomásom, hogy Mészölyt túl hamar hozták Németországba, majdnem minden könyve megjelent, de akkor még nem fedezték fel a magyarokat. Körülbelül 1986 óta figyeltek fel a magyarokra, Mészölyt pedig elfelejtették.
MN: Melyik szerző vagy mű robbant be először a német irodalmi köztudatba?
ZSG: Először a két Péterre, Nádasra és Esterházyra figyeltek fel, aztán nézegetni kezdték, ki van még. Volt ebben egy adag egzotikum is, aztán jött 1989, amikor észrevették a Keletet. Hál´ isten, a magyar irodalom pillanatnyilag fantasztikus bőséggel kínál jó írókat.
MN: Mi okozza a legnagyobb fordítói problémákat?
ZSG: Attól függ. Krasznahorkainál például, amit egyébként nagyon szeretek nála, ezek a nagyon-nagyon komplikált mondatok, amelyekben egy ősi - ez talán túlzás, de egy nem modern - falusi nyelvezet is benne van, és keveredik a modern nyelvezettel. Ennek a keveredésnek a megtalálása elég nehéz volt. A legtöbbet eddig Esterházytól fordítottam: a szólásmondásokat, amelyeket használ, gyakran ki kell találni németül, ugyanis, most saccolok, ezerszer annyi szólásmondás van a magyarban, mint a németben - már maga a szólásmondás kifejezés sem létezett németül; én kitaláltam. Mindig arra gondoltam, hogy amikor Cervantest lefordították németre, akkor is csomó új fantázia került a nyelvbe, a fordítások által is gazdagodhat egy nyelv. A Kis Magyar Pornográfiában jellegzetes nehézség volt - és ezt a németek nem is akarták igazán fölfogni - a germanizmusokkal rontott magyar nyelvezet. Mit műveljek én ezzel németül? Azt nem tehetem meg, hogy a németet rontom magában. Ha franciásra vagy amerikaiasra veszem, egészen mást kapok - tehát magyarra rontottam. Ami egy picit úgy nézett ki, mintha valaki nem tudna németül.
MN: És a nyelvi játékok?
ZSG: A nyelvi játékok nagy része átjön, de a politikai játékok nagy része nem, mert nem ugyanazt élték át a németek, mint a magyarok. Ez a nehezebb. Azzal a szóval mondjuk, hogy Aczél, nem lehet mit kezdeni németül, az ilyesmit ott kell tudni hagyni. A fordítás metódusához tartozik, hogy először lefordítom a magyart németre, azért, hogy a németben tovább halljam a magyar jelleget. Más ez, mintha először szóról szóra lefordítanám - azt is lehetne, sokan úgy csinálják. A magyarban a jelzők hangulata néha olyan, mintha igék volnának, a németben minden jelző tényleg nagyon jelzői és passzív. A magyarban az tetszik nekem különösen, hogy milyen tömör és egyszerű esésű mondatokat lehet mondani, és hány mondattagot ki lehet hagyni. Németben sokszor érthetetlen lesz a mondat, ha kihagyok belőle. Magyarul azt mondom, ez a ház, németül ez úgy hangzik, ez van az a ház. Magyarban oda lehet vágni, hogy áll, és lehet tudni, hogy ki, nő vagy férfi. Németül ezt mind meg kell mondani. Ha németül is olyan röviden mondom, mint magyarul, abból olyan rontás lesz, hogy nem értik meg a németek. De a vicceket át lehet tenni.
MN: Miért tartja inkább nőies dolognak a műfordítást?
ZSG: Régen mindig azt hajtogattam, hogy a magyar nyelvben nincs is hímnem és nőnem, minden ember egyforma. Most már látom, hogy ez nem így van: a nők olyan nagyon kedvesek, mindent megtesznek a férfiakért, a kiadónők, az újságírónők, a háziasszonyok, a fotósnők, a galeristanők, mindig szolgálnak - erről mondtam viccesen a könyvemben, hogy a nők olyan segítőkészek. A fordítás: segítőkészség.
Sz. T.
