Magyar Narancs: Eddig arról szóltak a szerepeid, hogy szép vagy. Marilyn Monroe-t eljátszani neked kicsit olyan lehet, mint az örökké intrikus szerepekre kárhoztatott színésznek, amikor bejön Jágó.
Nyertes Zsuzsa: Mindig szép lányokat játszottam. De azt hiszem, hogy ez a szerep pont nem ettől szép, pont nem ettől érdekes. Ebben a darabban foglalkozom legkevesebbet a külsőmmel. Nincs is rá időm. Bemegyek a második felvonás elején, megcsinálják a hajamat, és gyorsöltözöm, és nem tudom megigazítani a hajamat, az arcomat, a rúzsomat. Annál boldogabb vagyok, amikor az előadás végén belenézek a tükörbe, és ahhoz képest, ahogy elkezdtem a darabot, mintha két különböző nő lenne. Egy teljes életet játszom el, kinyúlik a hajam, elmaszatolódik a szemfestékem, attól vagyok boldog, ha megcsúnyulok a végére a színpadon. Marilyn Monroe-ként nem a külsőségekről akarok beszélni. Jágó sem egy kiteljesedése a sok gonosz szerepnek. Összetettebb, végül is nem gonosz, vitatkozhatnék, felfogás és rendezés kérdése.
Vagy tizenkét évvel ezelőtt már találkoztam Marilynnel. Nem is vele, csak egy szerep volt, amit ő játszott. A Van, aki forrón szereti című filmből készült egy musicalváltozat, azt hiszem, kétszázszor eljátszottuk, és megfeleltem. Akkor kicsit utánaolvasgattam Monroe-nak, és azóta igazából vágytam erre a szerepre. Soha nem beszéltem róla senkinek, de érdemes volt várni. Nagyon boldog vagyok, a pályámnak egy fordulópontja ez. Eddig boldog, vidám, buta kislányokat, nőket, lányokat játszottam, ez pedig sokkal több annál, drámai szerep. Előtte ilyen, azt hiszem, egyedül a Toroczkói menyasszony volt a Vidám Színpadon Kalmár Tibor rendezésében, kábé harmincöt előadást ért csak meg, sajnos nem is igazán volt oda való. Itthon engem széplánynak használtak, de hogyha az embert beskatulyázzák, az valamilyen rangot jelent, tudnak róla, és elkönyvelik. Ha már be se vagy skatulyázva, akkor régen rossz. És most a szakmából is elég sokan jöttek el megnézni, Darvas Iván, Keres Emil, Tordi Géza, Kállai Feri bácsi. Mind olyan, hogy ha nem kell, akkor nem jön fel az öltözőbe. Tényleg sok pozitív visszajelzés van mind a közönség részéről, mind szakmai részről, akiknek a szavára adok. Persze voltak ocsmány kritikák, mert nagyon kevesen tudják lenyelni, hogy mit keres a csizma az asztalon, hogy kerülök egy másik helyzetbe, és miért nem másnak adták ezt a szerepet. Balázsovits Lajos (a rendező - a szerk.), lehet, hogy abban lelte örömét, hogy megbotránkoztatta a világot.
Monroe lelkét, szívét, az egész lényét próbálom magamon keresztül életre kelteni minden este. Az elején akarta azt a Lajos, hogy produkáljunk valami őrült hasonlóságot, sikerült is, a plakáton, egy pillanatra. Parókát kaptam, úgy lettem kifestve, jó volt a fotózásnál, de kiderült az első öltözködésnél, hogy ebben a kis színházban meghal a dolog.
A darab végkifejletében, amikor a házasság már tönkremegy, az idegeskedéstől, kiabálástól, verekedéstől, a hajam kinyúlik, a paróka meg az utolsó jelenetnél is úgy állt, mint az elején. Az borzalmas volt, az arcom már letisztult, és a hajam meg gyönyörűen, befésülve állt. Nagyon látszott, hogy paróka, így saját hajjal és minimális sminkkel játszom végig, mert nagyon közel van a közönség.
MN: Hogy látod a jövődet, meddig tarthat a széplány-szépasszony korszak?
NYZS: Nem tudom, meddig fog tartani. Valószínű, ha ügyesen öregszem, ha a lelkemmel együtt öregszem, és elfogadom, hogy én se maradok örökké fiatal, és időben tudok váltani, akkor miért ne, vannak olyanok, akik éppen öreg korukra lesznek még jobb színésznők. De hála istennek a világirodalom tele van olyan szerepekkel, amik nemcsak a külső szépségről szólnak.
Hacsak nem jön valami az életemben, hogy kórosan elhízom, vagy összefonnyad a bőröm - persze az ilyesmi is valami miatt történik -, ha a lelkem meg a külsőm összhangban van, akkor biztos, hogy fogok találni olyan szerepeket, amiket meg tudok oldani.
MN: A Vidám Színpad régebben nem nagyon tudott kiadni téged, zavart ez?
NYZS: Persze hogy zavart, szerettem volna kipróbálni magam máshol is. Ha másik társulatba kerülsz, az olyan, mint a vérátömlesztés, az új partnerek új dolgokat tudnak kihozni az emberből. Természetesen amikor már az ötödik szerepben a Böröndi Tamás a férjem vagy a szerelmem vagy a szeretőm, már szinte tudom, hogyan fog megszólalni, és én is ugyanúgy válaszolok. Egy jó házasságban kommunikál az ember másokkal is.
MN: Te sztár vagy, a Révay utca sztárja; mikor leszel az egész városé?
NYZS: Nem tudom, Magyarországon nincsenek sztárok. Szerintem senki. Talán az állandó sorozatok szereplői.
Mert a tévé az egyetlen, ami sztárosítja az embert, a mai világban színházba nem nagyon tudnak eljárni az emberek, nagyon sok színház van, miért pont oda jönnének, ahol én játszom. Az tény és való, hogy ezt a darabot nagyon sokan akarják megnézni, és nagyon sokan látták is, telt házakkal játsszuk, május végéig el van adva minden jegy, ez is sokat fog nyomni a latban, de hogy valakiből sztár legyen a mai világban, az nagyon nehéz. Amikor én kezdtem a pályát, akkor még könnyebben lehetett volna sztárrá lenni, akkor nem kellett sorozatba kerülni. Volt az 1-es, 2-es csatorna meg öt újság, egyiken rákerültél a címlapra, és az egyesen játszottál egy tévéjátékban, valószínűleg a fél ország az egyest nézte, a másik fele meg a kettest, most SAT, HBO, ilyen kábel, olyan kábel, Szív TV, Budapest meg minden. Egyszerűen nem tudsz annyi helyen szerepelni, hogy lássanak. Nekem nem is olyan fontos a sztárság, elég, ha visszamosolyognak az utcán, és érzem, hogy szeretnek.
Turcsányi Sándor
