Verzió melléklet

Éjjeli menedék

Film

Az amerikai álom lidércesebb tájain időzik Jesse Moss idei dokumentumfilmje, ahol még a rendszeres éjszakai fekvőhely megléte is bizonytalan. A gazdasági válság közepette Észak-Dakota olajmezői felé áramló munkavállaló férfiak s a róluk gondoskodni kívánó Jay Reinke tiszteletes a főszereplői a történetnek, amely az újonnan érkezettekkel szemben táplált jogos-jogtalan, de okvetlenül örök bizalmatlanság s az ezt kioltani vágyó nemes erőfeszítések egyenlőtlen küzdelmét meséli el. Méltán írhattunk volna akár keresz­tyé­ni erőfeszítéseket is, hiszen a lelkész valóban jó pásztor módjára fáradozik otthontalan, családjuktól elszakadni kényszerült vagy eleve társ- és gyökértelen védenceiért – hazánkból nézve ez különösen imponálónak tűnhet. A John Steinbeck nyomdokain járó film alkotói jószerint észrevehetetlenek maradnak, miközben körülöttük megindító, néha szép, de majd’ mindig kilátástalanságot tükröző életszilánkok rendeződnek egymás mellé. S mivel a valóságban egy mégoly nagyszívű középnyugati lelkipásztor élete sem alakul úgy, ahogyan azt a Hetedik mennyország epizódjai láttán sejthetnénk, hát kissé váratlanul a tiszteletes magánélete is a szemünk előtt hullik darabjaira. A hatodik parancsolat ellen vétő főhős a film utolsó perceire elveszíti a családját és az állását, s majdnem ugyanoda jut, ahonnan korábban éveken át annyi embert próbált kisegíteni. Csakis az újrakezdés állhatatosságának amerikai főerényét dicséri, hogy végül mégis úgy érezhetjük, azért nincs egészen lejátszva Reinke s a talpon maradásért küzdő többi férfi meccse.

Figyelmébe ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

Bácsirománc

Mintha csak időgépben röppennénk vissza a 80-as, 90-es évekbe. Semleges, visszatérő díszletek, élesen bevilágított terek, minden epizód végén fontos leckéket tanuló, mégis ismerősen stagnáló figurák és élőben kacagó közönség.

Nők, tájban

Januško Klaudia (1998) csak tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán, mégis izmos bibliográfiával, számos egyéni kiállítással és külföldi ösztöndíjjal büszkélkedhet – köztük az éppen csak „csírázó” életmű és a mostani egyéni kiállítás szempontjából a legjelentősebbel, a 2024-es izlandival, ahol az „ökofeminizmus szempontjából vizsgálta a lokális éghajlatváltozás hatásának és az izlandi nők társadalmi helyzetének metszéspontjait”.

Mari a Covidban

A groteszkre vett darabban Kucsera Viktória (Kárpáti Barbara) magyar–történelem szakos tanár a Covid-járvány alatt a színjátszó csoportjával ír drámát a díva életéről.