Magyar Narancs: 2015-ben Oscart kapott, legutóbb pedig az Európai Filmakadémia díját – mindkettőt az életművéért. Melyik díjára a legbüszkébb?
Jean-Claude Carrière: A díjakat sem kérni, sem elutasítani nem szabad, mert mindkét magatartás arrogáns. Kellemes emléket hagyott bennem, amikor megkaptam az amerikai forgatókönyvíróktól a Laurel Awardot. Először fordult ugyanis elő, hogy nem amerikai szerzőt jutalmaztak vele. A szobrok a legkisebb, 14 éves lányom szobájában landolnak, mindet elkunyerálja.
MN: Buñuel legjobb barátja volt. Több könyvet is írt róla…
J-CC: Idegesítő zseni volt, folyamatos készenléti állapotot követelt a közös munka során. Sok éjszakát virrasztottam át vele, elvonultunk a Madrid környéki házába, hogy fényesre csiszolgassuk a dialógusokat. Mindenről pontos elképzelése volt, a díszletekről, a jelmezekről, a szereplőkről, a fényhatásokról. Nála kaptam rá a forgatókönyvírás és a jó borok ízére. Kikezdhetetlen szövetség volt a miénk. Nagyon erős érzéseket őrzök róla. Még ma is előfordul, hogy hozzá fordulok tanácsért az élet dolgaiban. A Buñuel ébredése című könyvemben elmesélem, hogy milyen jókat fogunk viccelődni megint együtt, ha én is felveszem majd a halotti mezemet.
MN: A színház, az irodalom, a film, a televízió műfajában is dolgozik, melyik a legfontosabb?
J-CC: Mindig féktelen vágyat éreztem, hogy a színház és az irodalom mellett kipróbáljam az adott kor, esetemben főként ugye a 20. század új nyelvjárásait. Sokan nem értik, de minden új technológia új nyelvet igényel. És ehhez jön még, hogy kétszer egymás után nem foglalkozom ugyanazzal, mert elunok mindent.
MN: A francia új hullám alkotóitól Miloš Formanon, Volker Schlöndorffon át Philip Kaufmanig számos eltérő stílusú rendezőnek készített irodalmi adaptációkat és saját forgatókönyveket. Rendezésre soha nem gondolt?
J-CC: Mindig szerettem elbújni mások árnyékában. Egy életre meghatározta a filmes hozzáállásomat, hogy az első regényem sikere után megismerkedtem Jacques Tatival és Pierre Etaix-vel. A forgatókönyvírás komolyságát rövidfilmekkel sajátítottam el. Az ember mindig hűséges marad a kezdeteihez.
MN: Miket tart kulcsfilmjeinek?
J-CC: A kevéssé ismert filmjeimet jobban szeretem, így a televíziónak készített Valladolidi vitát is, amit a saját könyvemből írtam. Jonathan Glazertől a Születés, a Danton vagy Oshimától a Szerelmem, Max is közel áll hozzám. Bevallom, van olyan is, ami eléggé enigmatikus, noha én írtam. Például Marco Ferreri Lizája.
MN: Ugyancsak hosszú szövetség fűzi Peter Brookhoz, akinek állandó színpadi szerzője.
J-CC: Brook a létezés és az improvizáció könnyedségével s egy Buddha nyugalmával alkot. Életem felejthetetlen kalandját, India felfedezését köszönhetem neki. Tizenegy évig dolgoztam a Mahábháratán, a szanszkrit szöveg érthetővé tételén a nyugati füleknek. Rémesen nehéz, de gyönyörűséges munka volt.
MN: Harminc évvel a Mahábhárata bemutatása után a jelenkori mészárlásokra, a terrorizmusra reflektáló gesztusnak szánták az indiai eposz utolsó jelenetéből készült Csatamezőt. A példázatok nyelvén kívántak beszélni a ma emberének a felelősségről?
J-CC: A Mahábhárata üzenete kimeríthetetlen, a létezés metafizikai szintjétől a leghétköznapibb aggodalmainkig ér. A Csatamezőben a tízmilliók halálát okozó háború utáni epizódra koncentráltunk, arra a pillanatra, amikor a győztes király a mészárlások után nem akar trónra lépni. Van egy mondat a költeményben, amikor az egyik isten azt kéri egy embertől, hogy: „Mondj nekem példát a vereségre!”
A helyes válasz a győzelem. Mi most a pirruszi győzelmek, a felelőtlen vezetők korát éljük.
MN: Donald Trump győzelméről mi a véleménye?
J-CC: Végre hatalomra került Übü király! Jól lehet rajta szórakozni, de hihetetlenül sokat árt a politikának, mert a politika innentől a pojácák kezébe került. Csak a legrosszabbra számíthatunk, ha egyszer Übü király begurul, és kiereszti a méregfogát. De addig is van éppen elég gondunk-bajunk Európában. A menekültválság lehetőséget kínál arra, hogy meglássuk, van-e még egyáltalán jelentése a francia zászlóra írt testvériség szónak vagy a keresztények számára a szeretetnek, a buddhisták számára az együttérzésnek. A lehető legjobb kívánság, hogy a menekültek megnyugodva visszatérhessenek a hazájukba a mi anyagi segítségünkkel, amit nem utasíthatunk el, ha az emberi fajhoz tartozunk.
MN: Legújabb regényében, A békében azt taglalja, hogy az ember miért nem képes tartósan a béke megteremtésére.
J-CC: Misztikus fogalom a béke. Mondjuk úgy, hogy kísérletet tettem egy utazásra a békében, a szóban, amit szüntelen használunk anélkül, hogy mélyebben belegondolnánk a jelentésébe. Harminc fejezetet szenteltem a különböző aspektusainak, amihez a történész végzettségemet is segítségül hívtam. A végeredmény egy reményeim szerint megdöbbentő koktél lett.
