Lassú, igen lassú tempójú életképeket látunk a nácik hatalomátvétele miatt emigrált, majd a háború kitörése után Brazíliában letelepedett író életének utolsó éveiből. Az elűzött, ám külföldön ünnepelt írófejedelemét, aki nem hajlandó elítélni a militarizálódó Németországot a PEN Club kongresszusán. A toleráns brazil életben a jövő társadalmát látó, körülrajongott celebét, aki börleszkbe illő fogadáson elérzékenyül a képtelenül hamis rezesbanda Kék Duna keringőjén. A háború idején New Yorkban tartózkodó társasági emberét, aki az üldözés elől menekülő ismerősöknek és ismeretleneknek, családtagoknak és ellenségeknek próbál beutazási engedélyt koldulni. Aztán Brazília ismét, a fogyatkozó életkedv s az öngyilkosság ’42-ben…
Ebben a szerfelett illusztratív, csupán néhány kevésbé felkavaró szentenciával és sok, mély értelmű hallgatással hatni akaró filmben az ízléssel rögzített, esztétikus képeken bolyongó író érzéseiről annak kijelentéseiből értesülünk, Európa, haza, otthon száraz szavak maradnak, így aztán az elvesztésük felett érzett fájdalom sem érint meg. A rendezőt sem a dráma, sem a helyzet megért(et)ése, átélhetővé tétele nem érdekli úgy, mint egy artisztikus beállítás. A zárlatban rendőrök és barátok, hivatalnokok és a személyzet tagjai nézik megrendülten a holttesteket (ifjú felesége is követte a halálba az írót), ám hiába hangzik el a poetikus búcsúlevél s mond előbb kaddist a barát, majd üdvözlégyet a cseléd – az egész jelenetet egy „véletlenül” kinyílt szekrényajtó tükrében szemléljük.
Forgalmazza a Mozinet
