De ez úgy öt perc. Aminek fényében elég nagy bajnak tűnik, hogy a műsor még tart valami másfél órán át. Csak végig kellene küzdjük magunkat a boldog beteljesedésig vezető mérsékelten izgalmas úton, s választ adnunk a költői kérdésre, hogy vajon nem a balszerencsének vélt fordulatok egyengetik-e az utat boldogságunk előtt. De bizony! Míg ezt az épületes elgondolást a szájunkba rágják, fokozatosan lankad az érdeklődés, a poénok mind hangosabbat csikordulnak, a végkifejlet iránya felől pedig már a legelső pillanatban sem lehetnek kétségeink - ugyan mi tudná megakadályozni a nézőt a mozi mielőbbi elhagyásában?
Talán a viccek? Helyzetkomikum terén igyekszik nagyon a stáb, de a "mindig minden rosszul végződik" séma megöli a meglepetést, s így a sorozatos balfékségek egyre fárasztóbbá válnak. Vagy a színészek játéka? Francia színtéren többen is akadnának, akikért el lehetne viselni mindezt, ám a hervasztóan átlagos megjelenésű és szerény színészi eszköztárral rendelkező Virginie Efira, illetőleg a színészóriásnak távolról sem nevezhető Adam Sandlerre hasonlítani hasztalan akaró Francois-Xavier Demaison kétségkívül nem tartozik közéjük.
Az Örökmozgó és a Puskin műsorán
