Elvira Lind: Bobbi Jene című 2017-es táncos dokumentumfilmje leginkább szerelmi és hivatástörténet kortárstánc-referenciákkal, amelyek a világ egyik leghíresebb társulatával, az Ohad Naharin által alapított, izraeli Batsheva Dance Companyvel kapcsolatosak. A tavalyi New York-i Tribeca Film Festival dokumentum szekciójában nagy sikert aratott a dán–svéd koprodukcióban készült alkotás, az idei Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon viszont nem kapott díjat, de Tomer Heymann 2015-ös Mr. Gaga című, Ohad Naharinról szóló, különleges életrajzi filmje miatt felkapta rá a fejét, akit érdekel a modern tánc története. A Bobbiról, az Amerikából húszévesen Tel-Avivba települt, majd a társulatban nevelkedett, azután önállósodni vágyó, táncosnőről szóló Lind-film azért nem ugyanaz a truváj. Ott kezdődik a sztori, amikor a film szerint sztárrá lett Bobbi úgy döntött, ott hagyja mesterét, a társulatot, aktuális szerelmét, Or Schraiber táncost, visszamegy az Államokba, és saját iskolát, társulatot, koreográfusi karriert csinál. Ebből leginkább a távkapcsolati szál lehetetlensége és melodrámája domborodik ki, valamint egy bizarr szóló performansz, amely talán a felnőtté válásról, az elszakadásról, a függetlenségért való küzdelemről szól, és mindenképpen tabukat döntöget, de nem mutat belőle a film eleget ahhoz, hogy kiválósága felől biztosak lehessünk. Ohad Naharin csupán háromszor jelenik meg a történetben, de olyan jó viszonyban van a kamerával, hogy azok a film legérdekesebb pillanatai. Meg még a híres amerikai színésznő, a Veszett a világ Lulája, Laura Dern felbukkanása villanyozza fel a kedélyeket.
Sonntag Pictures / French Quarter, 2017, 94 perc
