Film

Ismael szellemei

  • 2018. április 14.

Film

Csak legenda, hogy létezik olyan film, amely rosszul van megírva és/vagy megrendezve, de valamely színész brillírozik benne. Egy narcisztikus, művi, nagyképűen művészkedő filmben, amilyen ez, Mathieu Amalric, Charlotte Gainsbourg, Marion Cotillard sem tud más lenni, mint biodíszlete az egykor kiváló filmeket készítő Arnaud Desplechin rendező-író ezúttal ihlet és közlendő nélküli hatásvadászatának.

A Nagy Művészről van itt szó, aki természetesen filmrendező, és éppen alkotói válságban leledzik, amikor visszatér életébe húsz éve halottnak hitt felesége, hogy tovább fokozza az amúgy is rémálmoktól gyötört, a Múlt Árnyaival küzdő Alkotó szenvedéseit. Még a Filmjét is abbahagyja, pedig abban tulajdon öccse, a kémmé lett (vagy nem lett? a többi közt ez is homályban marad) diplomata szintén szenvedelmes sorsát örökíti meg, s hiába könyörög a gyártásvezető, hogy korszakos zsenijét állítsa végre ismét a Művészet szolgálatába, ő inkább követhetetlen fantazmagóriáit kezdi kifejteni, de persze azt sem fejezi be. Mert ezt az ún. Valóságot, s az ún. Művészetet reflexíve összefolyató, egosimogató művét nyilván a befejezetlenség filmjének szánta a filmbeli Alkotó alteregója, a valóságos filmet rendező Nagy Művész, akinek az az üzenete, ha jól értem, hogy a Művészet Nagy Dolog. Hát, bizonyára. Ám ezúttal a túlbonyolítottság a valódi mondanivaló hiányát, a bombasztikus párbeszédek, a teátrális jelenetek az érzelmi ürességet leplezik, a kulturális (irodalmi, szellemtörténeti, filmes) utalások tömege pedig csupán az író-rendező szerepzavarát.

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.