Film

Ismael szellemei

  • 2018. április 14.

Film

Csak legenda, hogy létezik olyan film, amely rosszul van megírva és/vagy megrendezve, de valamely színész brillírozik benne. Egy narcisztikus, művi, nagyképűen művészkedő filmben, amilyen ez, Mathieu Amalric, Charlotte Gainsbourg, Marion Cotillard sem tud más lenni, mint biodíszlete az egykor kiváló filmeket készítő Arnaud Desplechin rendező-író ezúttal ihlet és közlendő nélküli hatásvadászatának.

A Nagy Művészről van itt szó, aki természetesen filmrendező, és éppen alkotói válságban leledzik, amikor visszatér életébe húsz éve halottnak hitt felesége, hogy tovább fokozza az amúgy is rémálmoktól gyötört, a Múlt Árnyaival küzdő Alkotó szenvedéseit. Még a Filmjét is abbahagyja, pedig abban tulajdon öccse, a kémmé lett (vagy nem lett? a többi közt ez is homályban marad) diplomata szintén szenvedelmes sorsát örökíti meg, s hiába könyörög a gyártásvezető, hogy korszakos zsenijét állítsa végre ismét a Művészet szolgálatába, ő inkább követhetetlen fantazmagóriáit kezdi kifejteni, de persze azt sem fejezi be. Mert ezt az ún. Valóságot, s az ún. Művészetet reflexíve összefolyató, egosimogató művét nyilván a befejezetlenség filmjének szánta a filmbeli Alkotó alteregója, a valóságos filmet rendező Nagy Művész, akinek az az üzenete, ha jól értem, hogy a Művészet Nagy Dolog. Hát, bizonyára. Ám ezúttal a túlbonyolítottság a valódi mondanivaló hiányát, a bombasztikus párbeszédek, a teátrális jelenetek az érzelmi ürességet leplezik, a kulturális (irodalmi, szellemtörténeti, filmes) utalások tömege pedig csupán az író-rendező szerepzavarát.

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.