Ha Robert Downey Jr. ügyvédi minőségében már az első percekben lábon vizeli a vád egyik képviselőjét (egy bírósági piszoárban járunk), felmerül a gyanú, hogy az elkövetkező két és fél órában ennek az arrogáns seggfejnek az emberré válását fogjuk nyomon követni. Az emberré váló ügyvédek régi kedves ismerőseink a tárgyalótermi thrillerek és/vagy családi drámák mondaköréből. A műfaj közismert, itt is, mint mindenhol az arányérzéken és a megjavulás mértékén múlik, hogyan veszi be a gyomor a jótékony hazugságot. Gyomorilag megnehezíti a dolgot, hogy Downey Jr., a nagypályás genya kénytelen hazatérni a piteszagú kisvárosi szülői házba, ahonnét vétetett, s ahol minden apakomplexusának okozója, a vasszigorú éltes bíró lakozik. Lesz is hamarosan közös ügyük, mert hol máshol is beszélhetnék ki a családi sérelmeket, mint a tárgyalóteremben. Még ez is belefér a műfaj tágan vett kereteibe, ami viszont nem fér, az a gyengeelméjű tesó, aki régi családi filmekkel csal könnyeket menetrendszerűen a rokonság szemébe. Amikor harmadszorra teszi ugyanezt, hiába minden, csak beugrik, hogy maga Robert Downey Jr. volt az, aki a Trópusi vihar álnégereként a következő örökbecsű hollywoodi megállapítást tette: Sose szabad fullba’ nyomni a kretént! Nos, A bíróban mindenki „fullba” nyomja, s ez lassan, de biztosan elviselhetetlenné teszi ezt az egyébként ártalmatlan, mindenkinek jót akaró műfaji gyakorlatot.
A bírót játszó Robert Duvall és a vezeklő Downey Jr. sokkal jobbat érdemelt volna ennél – túl jók ők ahhoz, hogy ne tűnjön fel, mennyire béna ez az egész.
Az InterCom bemutatója
