Érintkezési pontok (Peter Baum, a linzi Neue Galerie igazgatója)

szerző
Váradi Júlia
publikálva
1998/37. (09. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Európai kultúrember, ha érdekli a század magyar képzőművészete, most Linzben meglepheti magát egy nagyszabású gyorstalpaló tanfolyammal: november 29-ig tart nyitva az Ungarn - Avantgarde im 20. Jahrhundert című kiállítás, melynek rendezőjével beszélgettünk.

Európai kultúrember, ha érdekli a század magyar képzőművészete, most Linzben meglepheti magát egy nagyszabású gyorstalpaló tanfolyammal: november 29-ig tart nyitva az Ungarn - Avantgarde im 20. Jahrhundert című kiállítás, melynek rendezőjével beszélgettünk.

Feje búbja kopasz, a szeme mosolygós, és olyan gyorsan mozog, hogy alig lehet megtalálni az óriási tömegben. A kiállítás megnyitóján jelen lévő nyolcszáz emberből majdnem mindenkit ismer, és minden pillanatban mást és mást szólít meg.

Amikor először megláttam, sugárzott a tekintetéből, hogy szerelmes. Csak akkor még nem tudtam, hogy ennyire, és hogy Magyarországba. És leginkább a magyar művészetbe. Ha van e liaison számára megfelelő találkahely, akkor az most a Neue Galerie Linz belvárosában, a Duna jobb partján, egy elegáns bevásárlóközpont fölötti teljes szinten. Ilyen kiállítást magyar ember még nem látott, nemhogy osztrák, hisz itt egy egész magyar évszázad (a 20.) szinte teljes felhozatala. Fényes Adolftól kezdve Ferenczy Károlyon, Rippl-Rónain, Bortnyik Sándoron, Koszta Józsefen, Moholy-Nagy Lászlón, Tihanyi Lajoson, Uitz Bélán, Nemes-Lampérthon, Kassákon, Vajda Lajoson, Korniss Dezsőn keresztül Huszár Vilmosig, Victor Vasarelyig, Veszelszky Béláig és Vaszary Jánosig meg a leghíresebb fotográfusokig (Kertész, Brassa•, Máté Olga, Gémes Péter). És aztán a maiak: Bak Imrétől Henczéig és Fehér Lászlóig, Klimó Károlytól Jovánovics Györgyön, Birkás Ákoson, Konok Tamáson, Maurer Dórán, Trombitás Tamáson, Záborszky Gáboron és Körösényi Tamáson keresztül Mulasics Lászlóig. És persze az egészen fiatalok, mint Deli Ágnes és Pető Hunor, vagy El Hassan Rózsa és Kovács Éva. Beke László szerint ehhez fogható kiállítás rendezésére még soha senki nem vállalkozott. Nem is igen tehette volna, mert nemcsak ereje, de pénze sem lett volna rá nálunk, itthon. A kölcsönkért művek száma is olyan nagy, hogy arra senki nem mert volna kiállítást építeni. Hacsak nem szerelmes.

*

Magyar Narancs: Minek köszönhető az a megkülönböztetett figyelem, szeretet és érdeklődés, amit ön Magyarország iránt tanúsít?

Peter Baum: A 20. század magyar művészetét azért tartom rendkívül fontosnak, mert az eltelt hosszú évek során azt tapasztaltam, hogy a magyar művészek hihetetlenül érzékenyek, fogékonyak. Mind a látványt, mind a gondolatiságukat tekintve nagyon izgalmas és egyedi mondanivalójuk van. Egyediségükkel az európai kultúra fejlődésének meghatározó elemét képezik. Valahányszor újra és újra tanulmányozni kezdtem a magyar művészetet, mindig új felfedezéseket tettem, és ezeket, úgy érzem, meg kell osztanom másokkal is.

MN: Felmerült valaha, hogy mint most a magyar 20. századról, a cseh, lengyel vagy akár a román avantgárdról is ilyen alapos és átfogó kiállítást rendezzen Ausztriában?

PB: Sajnos azt kell mondanom, hogy ez egyáltalán nem került szóba, mert egyetlen országgal sem sikerült soha olyan kapcsolatot teremtenem, mint Magyarországgal. Ennek sok objektív, mondhatnám, történelmi vagy politikai oka is volt, de biztos, hogy a döntés szubjektív szempontokkal is magyarázható. Magyarországba és a magyar művészetbe egyszerűen belezúgtam, és hát az ember nem lehet egyszerre három vagy négy nőbe szerelmes. Legfeljebb egymás után.

MN: Hogyan kezdődött ez a szerelem?

PB: A második világháború után, az Albertina múzeum első jelentős kiállításán még újságíróként voltam jelen, és ott éreztem először valami különös bizsergést a magyar képek láttán. Akkor kezdtem irántuk komolyan érdeklődni, és ez a vonzalom a 60-as évekig egyre csak fokozódott. Aztán megismerkedtem Maurer Dórával, akinek először Bécsben, aztán Linzben volt kiállítása. Hamarosan Klimó Károly is "bejött az utcámba", rajta keresztül egyre több magyar kortárs művész munkájával találkozhattam. Így jutottam arra a döntésre még a nyolcvanas évek első felében, hogy Hegyi Lóránd segítségével itt, Linzben kiállítást rendezzek nyolc képzőművész anyagából. A siker nem maradt el. Akkor aztán egyre izgatottabban kezdtem kutatni az előzményeket, vagyis a klasszikus magyar avantgárdot. Arra jöttem rá, hogy a gyökerek Ferenczy Károlyhoz és Fényes Adolfhoz nyúlnak vissza, akiket a nemzetközi megítélésben értéküknél jóval alacsonyabbra becsülnek. Pedig a modernizmus legjellegzetesebb jegyeit egészen különös technikával és tehetséggel alkalmazták. Nem is tudom, találnánk-e a kortársak között olyat, aki a fénnyel és a színek kifejezőerejével ilyen hihetetlen kifinomultan tudott volna bánni. Számomra talán a legjelentősebb felismerés, hogy szinte a század elejétől kezdve folyamatosan magas a színvonal. Fényes Adolftól Ferenczyn át egészen Bortnyikig vagy Moholy-Nagyon át Kassákig és Korniss Dezsőig, és persze egészen máig, Jovánovicsig, Bak Imréig, Fehér Lászlóig, mindazokig, akikkel itt találkozhat. És az a furcsa, hogy a nemzetközi elismerést ezeknek a magyar művészeknek sem sikerült eddig méltóképpen kivívniuk. Ezért is tartom fontosnak az ilyen kiállításokat.

MN: Művészettörténészek és laikus nézők is úgy találják, hogy valami egészen különös elv szerint válogatta össze az itt látható közel 300 alkotást, mintha szándékosan egészen új megvilágításba helyezné a 20. század magyar képzőművészetét. Mi szerint válogatott?

PB: Magamnak úgy fogalmaztam meg ezt, hogy szembe akartam állítani a múltat és a jelent. Végül is nem szembeállítás, hanem egy izgalmas összeállítás lett belőle. Ugyanis a látszólag különböző és egymástól akár korban is távol álló művészek között megtaláltam az érintkezési pontokat, és ezek gyakran "ráerősítenek" a kép mondanivalójára. Ha úgy tetszik, tudatos, de mindenképpen jó szándékú manipulációról van szó, amikor olyanokat szerepeltetek egymás mellett, akik máshol biztos nem kerültek volna ugyanarra a falra. Ebből pedig sok érdekes dolog következik. Például itt van Huszár Vilmos, akinek a legtöbb munkája Hollandiában található, mert élete legnagyobb részében ott élt, és aki a De Stijl mozgalom egyik jelentős tagjaként a magyar avantgárd meghatározó képviselője volt. Ha mellette meglátja Veszelszky Béla újszerűen pointilista képeit, megdöbben az ellentéten és a kétféle, mégis egyfelé tartó gondolkodásmódon. De ha megnézi Fényes Adolf nagybányai képeit ebben a modernista közegben, egészen új értelmet kapnak ezek az egyébként figurális, klasszikusnak tűnő festmények. Hirtelen absztraktnak látszanak, és ezáltal érthetővé teszik mindazt, ami ezt követően a 20. századi magyar művészetben bekövetkezett. Ez a felismerés persze nem akkora újdonság, hisz a zenében például már régóta egyértelműek ezek a kapcsolódások. Ha csak Bartókra vagy Kodályra gondolunk, tudjuk, hogy itt ismerős dolgokról van szó, de talán a képzőművészetben erre még nem mutattak rá.

MN: Azt mondják, a legnagyobb bravúr a képek megszerzése volt. Az itt látható alkotásokat ugyanis a világ jó néhány gyűjteményéből kellett kölcsönkérnie.

PB: Szerencsém volt, a Magyar Nemzeti Galéria rendkívül segítőkésznek bizonyult. Nélkülük hozzá sem tudtam volna fogni, hogy ezt a hatalmas tervet megvalósítsam. Nem mondom, hogy Bereczky Lóránd nem kért gondolkodási időt arra, hogy a náluk található fő műveket hajlandó-e kölcsönadni, de végül is döntött, sőt mindenben a segítségemre volt. Csak tőlük 90 képet kaptam kölcsön, ami majdnem egyharmada az itt látható anyagnak. Tehát nélkülük ezt a koncepciót nem lehetett volna megvalósítani. Az adott korszak legerősebb és legmeghatározóbb szakasza közismerten a század első két évtizede, ennek az időszaknak a művészeti értékei pedig elsősorban Magyarországon találhatók. A konstruktivisták, mindenekelőtt Moholy-Nagy inkább Németországban, Svájcban vagy az Egyesült Államokban lelhetők fel. A kortársak esetében könnyebb helyzetben voltam, hisz nagyon jó velük a kapcsolatom, ahogyan már mondtam. És hát a Műcsarnokban Beke László, a budapesti Ludwig Múzeumban Néray Katalin vagy Hegyi Lóránd Bécsben mindent megtett, hogy segítsen. Ami a válogatás érzelmi oldalát illeti, egyszerűen a belső hangra, saját megérzéseimre hagyatkoztam. Bevallom, nem mindig a józan meggondolás vezetett. Biztos vannak, akiket méltatlanul kihagytam, de szándékosan senkit.

MN: Linz belvárosában szinte nem látni hirdetőoszlopot a magyar kiállítás plakátja nélkül, minden utcasarkon jelzik, hol a Neue Galerie. Mintha ez az épület több lenne képzőművészeti galériánál, igazi találkozóhelynek tűnik.

PB: Elég kemény és hosszadalmas munkával teremtettük meg a törzsközönségünket. Most az a dolgom, hogy el ne eresszem őket. Ehhez pedig mindig valami nagyon vonzó dolgot kell kitalálnom. A legfontosabb, hogy ne a közönség ellen, hanem a közönségért rendezzük a kiállításainkat. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy rossz értelemben vett populáris, "kívánságkiállításokat" rendeznénk, nem a nézőszám az elsődleges. Fontosabb dolgunk van, nevezetesen a minőség.

MN: Mégis sokan vannak. Lehet, hogy a minőség "mennyiséget" is vonz?

PB: Nézze, Magyarország iránt itt mindig nagy volt az érdeklődés. Az osztrákoknak valamiért fontos, hogy mi történik a szomszédban. Nem mondom, hogy egy ilyen kiállítás minden kérdésre választ ad, de úgy látszik, bizonyos szempontból mégiscsak eligazítja az érdeklődőket. Ezért nem bánom, hogy kipakoltuk a Neue Galerie állandó gyűjteményének a 90 százalékát, hogy elférjenek a magyarok. Pedig nem volt könnyű begyömöszölni a raktárakba a Klimteket, Schieléket és a többit. De ahogy itt körülnézek, úgy látom, megérte.

Váradi Júlia

Az interjú egy része elhangzott a Magyar Rádió Gondolat-jel című műsorában.

szerző
Váradi Júlia
publikálva
1998/37. (09. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...