Interjú

„Ez a lány mindig felbukkant”

Horváth Lili filmrendező

Film

Első filmje, a Szerdai gyerek csütörtökön érkezik a magyar mozikba – komoly fesztiválsikerekkel a batyujában. A mű egy 19 éves lány útját követi, amint épp kisfia felügyeleti jogáért küzd.

Magyar Narancs: Megerősít valamiben a nemzetközi elismerés?

Horváth Lili: Elsősorban munkakedvet ad, energiát a következő projekthez. A stábból sokunknak ez volt az első nagyjátékfilmje – külön öröm, hogy a sikerekkel valamelyest igazoltuk azoknak a tapasztalt kollégáknak a bizalmát, akik velünk tartottak ezen az úton.

MN: A szociodráma, az intézeti világ iránti érdeklődés megjelent már a kisfilmjeidben is.

HL: Az ilyesmi mindig az adott anyagból következik. A Napszúrás című kisfilmemnél és a belőle kinőtt Szerdai gyereknél úgy éreztem: a dramaturgiai konstrukció, a történet tétje ebben a közegben tud a legélesebben megmutatkozni. Nem akarok a „szociálisan érzékeny rendező” szerepében tetszelegni, és szeretném azt gondolni, hogy egy ettől radikálisan különböző miliőben is el tudnék mélyülni, tudnám hitelesen ábrázolni. Egyébként a Szerdai gyereket sem szociodrámának gondolom elsősorban, hanem felnőtté válási történetnek. Egy különös szerelmiháromszög-történetnek, középpontjában egy tinédzser anyával.

MN: Te mentél a téma felé, vagy az talált meg?

HL: A Napszúrás esetében úgy kerültem a gyermekotthoni közegbe, hogy megvolt a történet magja a fejemben, és kerestem hozzá egy zárt világot. Mikor aztán a forgatókönyv első változatával a kezemben elkerültem különböző gyermekotthonokba, hogy szereplőt, helyszínt keressek, a történetek nagy erővel megindultak felém. Maja jellemét a valódi Majákkal megeső találkozások tették egyre kidolgozottabbá. Mikor készen lettünk a kisfilmmel, úgy gondoltam: ennek a dacos, eltökélt, egyszerre vad és zárkózott fiatal nőnek a figurája elbírna egy hosszabb történetet is. Különböző terveim voltak az első nagyfilmemre, de azt vettem észre, hogy ez a lány így vagy úgy, de mindegyikben felbukkan.

MN: Sorozatos kudarcok, rossz döntések után mégis van bátorsága nyitni egy új élet felé. Úgy tűnik, ez a szál érdekelt igazán.

HL: A belső konfliktusok érdekeltek. Maja a film elején alig tud kommunikálni. A neveltetéséből adódik, és ez okozza a problémáját a gyerekével éppúgy, mint a munkájában, a szerelmi ügyekben, a párkapcsolati döntésekben. Majd találkozik valakivel, aki bízik benne, és – részint ettől – valamennyire felnőtté válik. De elsősorban önmagán kell dolgoznia ehhez. A sors ismétlésének kérdése izgatott. Közegtől, családtól függetlenül mindenkinek fontos, hogy mit visz tovább a szüleiből, hogyan bukkannak elő a hozott minták a döntéseinkben, ösztönös választásainkban, életstratégiánkban. Ez nekem, aki egy budapesti értelmiségi családban nőttem fel, ugyanolyan lényeges kérdés, mint a hányatott sorsú Maja számára.

MN: Kockázatot jelentett a profi színészek párosítása amatőrökkel?

HL: Kockázatos volt, de egy filmforgatásnak szerintem jót tesz a kockázatvállalás. Ennek a történetnek a közege megkívánta az ismeretlen arcokat is – az amatőrök mellett sok a vidéki vagy marginálisabb színházakban játszó színész a szereposztásban. Maja szerepénél nagyon fontos volt az életkor: hogy a tiné­dzser anya valóban kamasz legyen még. Azt akartam, hogy amikor először meglátod a gyerekkel, hökkenj meg, inkább a testvérének gondold, mint a fiának.

MN: Vecsei Kingával ellene akartál menni a hátrányos helyzetű, szánandó kamasz anya sztereotípiájának?

HL: Igen. Szép és intelligens lányt választottam, hogy ezzel is hangsúlyozzam: nem az adottságok, hanem a szeretet hiánya okozza a bajokat. Az érzelmi űr teszi nehézzé a kapcsolódást, az hajlamosít önsorsrontásra. Kingát először egy fotón láttam – erő, dac és érzékenység volt a tekintetében.

MN: A valós magyarországi intézeti körülmények bemutatása már egy másik film témája lenne?

HL: A Szerdai gyerek emberségesnek ábrá­zol­ja a gyermekvédelmi rendszert – egyrészt azért, mert a saját tapasztalataim szerint a lehetőségekhez mérten az is, másrészt azért, mert Maja alapkonfliktusa nem az állami neveltetés cudarságából fakad, hanem abból, hogy a szülei nem akarták őt. Ami pedig a közeget illeti: eddigi nézőink arra szoktak tippelni, hogy valahol Ózd környékén forgathattunk. Nem – 15 percre az Andrássy úttól.

MN: Első filmesként minden simán ment a Filmalappal?

HL: Nincsenek rémtörténeteim: minden fázisban elmondták a véleményüket, de semmit nem erőltettek rám. Ebben a filmben egyetlen „fent” meghozott döntés sincs. Igaz, szerzői film – egy romantikus komédiától biztos több nézőt várnak, ezért ott nagyobb lehet a nyomás is.

MN: Miről szól majd a következő filmed?

HL: Egészen más közegben játszódik majd, és más kérdéseket vet fel. De megint egy erős nőalak áll a történet középpontjában, ezúttal egy középkorú, felső középosztálybeli nő. És ez is egy szerelmi történet lesz. De a fejlesztés legelején vagyok, még nem is pályáztam vele.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.