magyarnarancs.hu: Hogy került a filmkészítés közelébe?
Lenny Abrahamson: Kaliforniában, a Stanford Egyetemen csináltam a doktorimat filozófiából, amikor sikerült összehozni az első rövidfilmemet. Elég jól is szerepelt a fesztiválokon. Filosz-lét vagy filmkészítés – ez volt a nagy dilemmám. Végül maradt az egyetem. Utána visszatértem Írországba, és kezdhettem megint mindent elölről, már ami a filmes álmokat illeti. Egy nyomorúságos kis lakásban húztam meg magam, ott próbáltam írogatni. De élni is kellett valamiből, úgyhogy elkezdtem reklámokat rendezni. Hát, így kezdődött.
| ||
magyarnarancs.hu: Eddigi filmjei meglehetősen férfiközpontúak; ez alól a Frank sem kivétel…
LA: Önkéntelenül alakultak így a dolgok. Amúgy az ír tévének csináltam korábban egy minisorozatot, ott például a négy főszereplőből kettő nő. És szeptemberben kezdem forgatni Emma Donoghue A szoba című regényének a filmváltozatát: ez pedig egy huszonhárom éves nő története. Épp most választottam ki Brie Larsont a szerepre.
magyarnarancs.hu: Mennyi köze van Frank Sidebottom angol zenész-komikus alakjának a Frank fikciós történetéhez?
| ||
LA: Kétségtelen; Frank Sidebottom inspirációul szolgált a filmhez, ráadásul Jon Ronson forgatókönyvíró anno benne volt a zenekarában. Mégsem mondanám, hogy az ő életét dolgoztuk volna fel. Míg Sidebottom, a nyolcvanas évek manchesteri punk-komikusa csak a színpadon viselte a hatalmas papírmasé fejet, addig a filmbeli Frank önszántából sohasem válna meg az álcájától.
magyarnarancs.hu: Frank szerepére Michael Fassbendert az énekhangja alapján választotta ki?
LA: Nem igazán, inkább Fassbender karizmája fogott meg. Mivel Frank valódi arcát nem látjuk a film legnagyobb részében, ez egy olyan szerep, ahol minden mozdulatnak jelentősége van. Michael erős, férfias kisugárzása elengedhetetlen volt a a történet szempontjából.
magyarnarancs.hu: A film részben kritika is, a könnyűzenei ipar kritikája.
LA: Persze, bár ez már eléggé lerágott csont szerintem. Én inkább a zenészekre nehezedő nyomást akartam kihangsúlyozni, hogy mekkora stresszként élik meg, hogy jó zenét csináljanak. Tiszteletemet akartam kifejezni azok iránt, akiket Amerikában úgynevezett outsider zenészeknek hívnak: legyenek akármilyen tehetségesek is, nem élnek meg a mainstreamben, és talán éppen azért nem, mert megalkuvásra képtelenek. Hogy pár példát említsek; Daniel Johnston, Captain Beefheart, vagy éppen a Pink Floyd első, zseniális énekes-zeneszerzője, Syd Barrett is az olyan zenészek közé tartozott, akiknél egyáltalán nem a tehetség hiányán múlott, hogy nem sikerült a nagyobb áttörés.
magyarnarancs.hu: Netán önben is egy outsider zenész veszett el?
LA: Ó, nem. Bár én is gitározok, sőt, valaha még bandában is játszottam, de sohasem voltam elég jó ahhoz, hogy ebből bármi is kisüljön.
A Frank című film kritikája itt olvasható.
