Tudtam, amit tudnom kellett. Ennek ellenére a hét elején a Zenyatta Mondattával edzettem - azzal a tizenvalahány éves kazettával, amelyik 1980-ban hátraarcot parancsolt Boney M.-lázban égő agyamnak, és az elkövetkezendő években új, a Kettőtől ötig által kevésbé favorizált újhullámos muzsikák felé fordította érdeklődésemet. Tudtam, hogy ez a fiatalos lendület nem vár tizenhat év után, Sting a rocktársadalom egyik legmegbecsültebb alakja lett, négy gyermek apja, környezet- és jogvédő aktivista, hetvenszázalékos süket. A punk-újhullám-reggae-ből mainstream popot varázsolt, visszacsalogatta zeneszerzői vénáját a populáris dzsessz sűrűjébe, aztán visszatért a gitár-dob-ének felálláshoz. Ez a pasi mindent elért, angol otthonában csendesen elkomponálgat, a Nothing Like A Sun című klasszikus album óta még azt is megengedheti magának, hogy szolid-unalmas lemezeket dobjon a piacra.
1993-as turnéja óta kibővült a köré verbuválódott tagság, a szokásos dobos, gitáros, basszusgitáros felállás mellett újra megjelentek a fúvósok, egy billentyűs - hogy a dzsesszes tónuson nagyokat nyargalásszanak. Sting maga vette keze ügyébe védjegyét, 1961-es Fender Jazz Bassét, és mikor csendben kilépett mintegy tizenhatezer ember elé a Kisstadionban (telt ház), még azoknak is halk sikoly hagyta el a torkát, akiknek fent az ülőhelyeken addig csak a telefonálás volt a perecrágcsálás helyettesítője. Sting több napra érkezett Budapestre, hogy körülnézzen egy kicsit, de aztán nem mondott nemet a brunei szultán nagyon-nagyon vaskos összeggel kibélelt invitálásának: az uralkodó a születésnapját akarta méltóképpen megünnepelni. Így aztán a pesti sightseeingnek lőttek, maradt a koncert.
Ez a sárm utánozhatatlan: képes eladni olyan produktumokat, mint az 1996-os Mercury Falling lemezanyaga, nagyon-nagyon visszafogott tempóval, nagyon kellemes hangszínekkel operáló hangszereléssel, könnyen dúdolható dalokkal (még ha nincs is mindegyik négynegyedben), mintha Sting áruházi zenére (MUZAK) kapott volna megrendelést. És a publikum képes volt mind-ezért rajongani, pedig nem a cipőosztályon voltunk.
A lendületet a régi számok hozták: a Police-korszak(ok) örökzöldjei, a Roxanne, az Every Little Thing Does Is Magic, a Demolition Man vagy a mindent elsöprő megasláger, az Every Breath You Take, de a szólókorszak legnagyobb dalaiból összeállított szemelvények, a Set Them Free vagy az Englishman In New York is általános éneklést váltott ki a hallgatóságból. Ilyenkor megtáltosodtak a zenészek, Vinnie Colaiuta végre üthetett egy egészségeset a dobjára, a zongorista pedig olyan harmóniaözönt zúdított a színpad alá, hogy alig győztük követni. Tudtam, nem fogok lerohanni a küzdőtérre, és nem fogok ott ugrálni, mint 1988-ban az Amnesty International Népstadion-beli hangkavalkádján, ahol a profi dzsessz-pop-funky úgy szólt, mintha a Madison Square Gardenben lennénk. De kompromisszumot kötöttem, félig alfában, lábammal dobogva megadtam magam a sármnak.
Kisstadion, május 23.
