Volt itt két táncszínház Hollandiából, a Djazzex és a Conny Janssen Danst: Észak-Magyarországon léptek fel, Sárospatakon, Tiszaújvárosban és Miskolcon, meg az előbbi egyszer a PeCsában - valahogy így szerveződött, valami tartományi kultúrcsere mentén. Viszont egyik jobb volt, mint a másik.

Mert iszonyú virtuózak, az embernek fel sem tűnik, a félhomály miatt, és mert olyan halálosan magától értetődően csinálják, mintha ez volna a dolguk, hogy fütyüljenek a gravitációra és az anatómiára: legfeljebb az arcukon látszik néha, ha az ember odafigyel, hogy koncentrálnak. A balett báván mosolygó drilljéhez és a kortárs tánc poszt-expresszionista, tragikus patakverítékéhez szokott szem meg méregetheti a félhomályt. Mint egy tükröt, amiben, ha akarja, valami olyasmit vehet észre a világról és - általa keretbe foglalva - önmagáról, aminek jobbat tesz a félhomály, mintha reflektorfényben hunyorogva kéne szemeznünk vele, lássuk ezt be.

A két holland együttes közül látszatra a Djazzex a virtuózabb: legalábbis ők teszik láthatóvá darabjaik technikai vázát. Ha ragaszkodunk a könnyen átlátható magyarázatokhoz, azt mondhatnánk, azért, mert rotterdamiak, a keményen melózó ipar- és kikötővárosból érkeztek, az egy kemény hely, a technobrillír része a mindennapoknak, löszös talajba metrót építettek, az utcákat helyettesítő autópályákon ezerrel kerülgetik egymást rendőrök, kamionok, maffiózók, éjjelente pedig a szociáldemokrata polgármesteri hivatal pénzéből lézerábrákat vetítenek a felhőkarcolókra, hátha sikerül túlszikrázni az LSD-vel, kokainnal és Extasyvel meghajtott agyakat, akiket egyébként diszkónként ötfős kidobóember-különítmények szortíroznak. Kemény hely. A Djazzexben is van valami, nem hűvös és távolságtartó, hanem hideg és szigorú, és ettől persze tragikus vonás. Nincs egy pillanat nyugalmuk, nem érzékenyülnek el, nem lazítanak a tempón sem. Az emberi kapcsolatok náluk vérre menő bokszmeccsek, feloldásuk nincs, a darab végére a technosámánisztikus véráldozatok sajátságos hangulata uralkodik el mindenen, aminek közhasznú változatain egy darabig még mosolyogni fogunk, sokat próbált ká-európaiak, aztán hirtelen azt kezdjük érezni, hogy egy megkergülten lüktető világ ütemére lüktetünk magunk is, és akkor már késő lesz.

(És közben hangosan szól a dzsessz: a Djazzex neve nem viccből az, ami, általában azt a mozzanatát kedvelik a műfajnak, amikor a cool egy pillanatra még megáll, visszanéz, mielőtt teljesen átmenne freebe: a búcsúvonyításét.)

A feloldozást az általuk szuggerált világhoz képest a másik társulat képviseli, a Conny Janssen Danst, nem véletlenül, Amszterdamból, bár szervezetileg ők is Dél-Hollandiához tartoznak, tehát az ottani tartományi kormány tartja el őket úgy-ahogy. A Conny Janssen nem csak a társulat, hanem a koreográfus neve is, ami személyi kultuszt sejtet, ami nélkül egyébként nem lehet könnyű egy embernek, hogy hosszú évekig maga és a maga történetei köré tudjon építeni egy társulatot és egy repertoárt.

A történetek neurotikusak, hihetetlenül tiszták és érzékenyek, ahogy egy nőt elképzel az ember, mikor épp nem piszkos a fantáziája, nem tragikusak, csak szomorúak, a zenét szinte nem is hallani, visszaemlékezve csak ezek a lassan, mintha az idő mögött mozgó testek maradnak meg, csend, egy szomorú mosoly a félhomályban vagy a félig világosban, amitől megsimogatja a nőket az ember.

G. B.