Táncszínház: Félvilág

  • G. B.
  • 1996. május 30.

Film

Volt itt két táncszínház Hollandiából, a Djazzex és a Conny Janssen Danst: Észak-Magyarországon léptek fel, Sárospatakon, Tiszaújvárosban és Miskolcon, meg az előbbi egyszer a PeCsában - valahogy így szerveződött, valami tartományi kultúrcsere mentén. Viszont egyik jobb volt, mint a másik.
Volt itt két táncszínház Hollandiából, a Djazzex és a Conny Janssen Danst: Észak-Magyarországon léptek fel, Sárospatakon, Tiszaújvárosban és Miskolcon, meg az előbbi egyszer a PeCsában - valahogy így szerveződött, valami tartományi kultúrcsere mentén. Viszont egyik jobb volt, mint a másik.

Mert iszonyú virtuózak, az embernek fel sem tűnik, a félhomály miatt, és mert olyan halálosan magától értetődően csinálják, mintha ez volna a dolguk, hogy fütyüljenek a gravitációra és az anatómiára: legfeljebb az arcukon látszik néha, ha az ember odafigyel, hogy koncentrálnak. A balett báván mosolygó drilljéhez és a kortárs tánc poszt-expresszionista, tragikus patakverítékéhez szokott szem meg méregetheti a félhomályt. Mint egy tükröt, amiben, ha akarja, valami olyasmit vehet észre a világról és - általa keretbe foglalva - önmagáról, aminek jobbat tesz a félhomály, mintha reflektorfényben hunyorogva kéne szemeznünk vele, lássuk ezt be.

A két holland együttes közül látszatra a Djazzex a virtuózabb: legalábbis ők teszik láthatóvá darabjaik technikai vázát. Ha ragaszkodunk a könnyen átlátható magyarázatokhoz, azt mondhatnánk, azért, mert rotterdamiak, a keményen melózó ipar- és kikötővárosból érkeztek, az egy kemény hely, a technobrillír része a mindennapoknak, löszös talajba metrót építettek, az utcákat helyettesítő autópályákon ezerrel kerülgetik egymást rendőrök, kamionok, maffiózók, éjjelente pedig a szociáldemokrata polgármesteri hivatal pénzéből lézerábrákat vetítenek a felhőkarcolókra, hátha sikerül túlszikrázni az LSD-vel, kokainnal és Extasyvel meghajtott agyakat, akiket egyébként diszkónként ötfős kidobóember-különítmények szortíroznak. Kemény hely. A Djazzexben is van valami, nem hűvös és távolságtartó, hanem hideg és szigorú, és ettől persze tragikus vonás. Nincs egy pillanat nyugalmuk, nem érzékenyülnek el, nem lazítanak a tempón sem. Az emberi kapcsolatok náluk vérre menő bokszmeccsek, feloldásuk nincs, a darab végére a technosámánisztikus véráldozatok sajátságos hangulata uralkodik el mindenen, aminek közhasznú változatain egy darabig még mosolyogni fogunk, sokat próbált ká-európaiak, aztán hirtelen azt kezdjük érezni, hogy egy megkergülten lüktető világ ütemére lüktetünk magunk is, és akkor már késő lesz.

(És közben hangosan szól a dzsessz: a Djazzex neve nem viccből az, ami, általában azt a mozzanatát kedvelik a műfajnak, amikor a cool egy pillanatra még megáll, visszanéz, mielőtt teljesen átmenne freebe: a búcsúvonyításét.)

A feloldozást az általuk szuggerált világhoz képest a másik társulat képviseli, a Conny Janssen Danst, nem véletlenül, Amszterdamból, bár szervezetileg ők is Dél-Hollandiához tartoznak, tehát az ottani tartományi kormány tartja el őket úgy-ahogy. A Conny Janssen nem csak a társulat, hanem a koreográfus neve is, ami személyi kultuszt sejtet, ami nélkül egyébként nem lehet könnyű egy embernek, hogy hosszú évekig maga és a maga történetei köré tudjon építeni egy társulatot és egy repertoárt.

A történetek neurotikusak, hihetetlenül tiszták és érzékenyek, ahogy egy nőt elképzel az ember, mikor épp nem piszkos a fantáziája, nem tragikusak, csak szomorúak, a zenét szinte nem is hallani, visszaemlékezve csak ezek a lassan, mintha az idő mögött mozgó testek maradnak meg, csend, egy szomorú mosoly a félhomályban vagy a félig világosban, amitől megsimogatja a nőket az ember.

G. B.

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.