Táncszínház: Félvilág

  • G. B.
  • 1996. május 30.

Film

Volt itt két táncszínház Hollandiából, a Djazzex és a Conny Janssen Danst: Észak-Magyarországon léptek fel, Sárospatakon, Tiszaújvárosban és Miskolcon, meg az előbbi egyszer a PeCsában - valahogy így szerveződött, valami tartományi kultúrcsere mentén. Viszont egyik jobb volt, mint a másik.
Volt itt két táncszínház Hollandiából, a Djazzex és a Conny Janssen Danst: Észak-Magyarországon léptek fel, Sárospatakon, Tiszaújvárosban és Miskolcon, meg az előbbi egyszer a PeCsában - valahogy így szerveződött, valami tartományi kultúrcsere mentén. Viszont egyik jobb volt, mint a másik.

Mert iszonyú virtuózak, az embernek fel sem tűnik, a félhomály miatt, és mert olyan halálosan magától értetődően csinálják, mintha ez volna a dolguk, hogy fütyüljenek a gravitációra és az anatómiára: legfeljebb az arcukon látszik néha, ha az ember odafigyel, hogy koncentrálnak. A balett báván mosolygó drilljéhez és a kortárs tánc poszt-expresszionista, tragikus patakverítékéhez szokott szem meg méregetheti a félhomályt. Mint egy tükröt, amiben, ha akarja, valami olyasmit vehet észre a világról és - általa keretbe foglalva - önmagáról, aminek jobbat tesz a félhomály, mintha reflektorfényben hunyorogva kéne szemeznünk vele, lássuk ezt be.

A két holland együttes közül látszatra a Djazzex a virtuózabb: legalábbis ők teszik láthatóvá darabjaik technikai vázát. Ha ragaszkodunk a könnyen átlátható magyarázatokhoz, azt mondhatnánk, azért, mert rotterdamiak, a keményen melózó ipar- és kikötővárosból érkeztek, az egy kemény hely, a technobrillír része a mindennapoknak, löszös talajba metrót építettek, az utcákat helyettesítő autópályákon ezerrel kerülgetik egymást rendőrök, kamionok, maffiózók, éjjelente pedig a szociáldemokrata polgármesteri hivatal pénzéből lézerábrákat vetítenek a felhőkarcolókra, hátha sikerül túlszikrázni az LSD-vel, kokainnal és Extasyvel meghajtott agyakat, akiket egyébként diszkónként ötfős kidobóember-különítmények szortíroznak. Kemény hely. A Djazzexben is van valami, nem hűvös és távolságtartó, hanem hideg és szigorú, és ettől persze tragikus vonás. Nincs egy pillanat nyugalmuk, nem érzékenyülnek el, nem lazítanak a tempón sem. Az emberi kapcsolatok náluk vérre menő bokszmeccsek, feloldásuk nincs, a darab végére a technosámánisztikus véráldozatok sajátságos hangulata uralkodik el mindenen, aminek közhasznú változatain egy darabig még mosolyogni fogunk, sokat próbált ká-európaiak, aztán hirtelen azt kezdjük érezni, hogy egy megkergülten lüktető világ ütemére lüktetünk magunk is, és akkor már késő lesz.

(És közben hangosan szól a dzsessz: a Djazzex neve nem viccből az, ami, általában azt a mozzanatát kedvelik a műfajnak, amikor a cool egy pillanatra még megáll, visszanéz, mielőtt teljesen átmenne freebe: a búcsúvonyításét.)

A feloldozást az általuk szuggerált világhoz képest a másik társulat képviseli, a Conny Janssen Danst, nem véletlenül, Amszterdamból, bár szervezetileg ők is Dél-Hollandiához tartoznak, tehát az ottani tartományi kormány tartja el őket úgy-ahogy. A Conny Janssen nem csak a társulat, hanem a koreográfus neve is, ami személyi kultuszt sejtet, ami nélkül egyébként nem lehet könnyű egy embernek, hogy hosszú évekig maga és a maga történetei köré tudjon építeni egy társulatot és egy repertoárt.

A történetek neurotikusak, hihetetlenül tiszták és érzékenyek, ahogy egy nőt elképzel az ember, mikor épp nem piszkos a fantáziája, nem tragikusak, csak szomorúak, a zenét szinte nem is hallani, visszaemlékezve csak ezek a lassan, mintha az idő mögött mozgó testek maradnak meg, csend, egy szomorú mosoly a félhomályban vagy a félig világosban, amitől megsimogatja a nőket az ember.

G. B.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.