Tanmese a rendszerváltásról - Dézsy Zoltán: Az ügynökök a paradicsomba mennek

  • Tóth Péter Pál
  • 2010. december 16.

Film

Ha van valami, amiről a magyar játékfilm mélyen hallgat, az a rendszerváltás. Úgy értem: maga a rendszerváltás. Nem az akkori évek atmoszférája, a kisember-szemszög, az egyéni drámák és komikus sorsok – az megvan: a Bolse vitától a Moszkva térig. Ám az a valóban történelmi pillanat, amikor egy évszázadokra tervezett birodalom a szemünk láttára összeomlott, s átadta a helyét valaminek, amit egyáltalán nem látunk távlatában – nos, ez a történelmi pillanat, ha leszámítjuk Jancsó blőd filmpublicisztikáit, fájóan hiányzik a magyar játékfilmből. A folyamatok alakítói nem léteznek a mozgókép számára.

Talán a közös realitás hiányzik. Az egyetértés arról, hogy voltaképpen mi és hogyan is történt. A rendszerváltás elmaszatoltsága – leginkább az ügynökkérdés, a privatizációs és kárpótlási metódus – táplálja például azt a közkeletű feltételezést, hogy a nyolcvanas évek derekától induló, s a rendszer fölbomlásához vezető folyamatok nem voltak egyebek, mint a még hatalmon lévő elit célirányosan szervezett vagyon- és hatalomátmentési akciói, illetve a kialakulóban lévő elit megalkuvó hozzájárulása mindehhez, saját formálódó hatalmának megalapozása érdekében. S hogy mindez mélyen egybevágott (s egybevág ma is) az ún. nagyhatalmak érdekeivel.

Ezt az ismert és jelszószinten is jól kommunikálható összeesküvés-elméletet fogalmazza filmmé az ismert tévés, Dézsy Zoltán bombasztikus című, Elio Petri hetvenes évekbeli remekművére utaló (A munkásosztály a paradicsomba megy), azzal azonban semmilyen viszonyban nem álló filmjében. Hőse egy pártkáder házaspár elkényeztetett gyermeke, aki öntudatra ébred a nyolcvanas évek derekán, bekapcsolódik az ellenzéki mozgalomba, szamizdatot terjeszt maga is. Ám míg az illegális tevékenységben részt vevő társai súlyos retorziókat szenvednek el, ő (nem csupán apucinak, de a család magas pozíciót betöltő jó barátjának köszönhetően is) megússza a lázadozást. Mígnem személye valóban kínossá válik az elkövetkező történések forgatókönyve felől igen jól informált főelvtárs számára, aki ekkor alkut ajánl az ifjú titánnak: legyen az ő emberük. Mint ilyen, vegye ki részét a közeledő rendszerváltásból, az egyre népszerűbb ellenzéki szerveződés egyik vezéralakjaként, később parlamenti képviselőjelöltjeként biztosítsa - szigorúan hazafias alapon persze -, a vér nélkülinek nevezett, valójában számonkérés-nélkülinek értelmezett átmenetet. Így lesz azután a tisztának és igaznak indult kezdeményezés egyik fiatal reménysége a történéseket a háttérből mozgató titokzatos erők bábjává, maga a rendszerváltó párt pedig e titokzatos erők helytartójává. Mellesleg a fényes karriert befutó, ám morálisan elbukó fiatalember változásokon nyerészkedő szülei, az egykori hithű pártharcosok átvedlenek kapitalistákká. Hézagmentes tanmese ez, amelyben számba vétetik a rendszerváltás minden anomáliája, s az alkotók előzékenyen az árulások mellé címkézik a kizárólagos felelősöket is.

Aki azt képzeli, hogy a rendszerváltás idején a film által szóba hozott törekvések nem voltak meg, s bírtak jelentős történelemformáló erővel, az valami lényegeset nem lát. Aki azonban azt képzeli, hogy csak ebből levezethető minden, az nem is akar látni. Az kényelmesen hátradől, és átengedi magát a kellemes érzésnek, hogy mindenről ezek tehetnek, hogy már megint áldozatok vagyunk. Mi, magyarok, ki más? Hiszen Márai '56-ra reflektálva - akkor joggal - a "népek Krisztusának" nevezte Magyarországot, s ez úgy megtetszett nekünk, hogy azóta is szeretjük magunkat - túl a konszolidáció árulásain, a frizsiderszocializmus akolmeleg megalkuvásain, és hát igen: túl a rendszerváltoztatás eszelős dilettantizmusán is - ebben az áldozati pózban elképzelni. Az volna egyszer az igazi, férfias tett pedig: a szembenézés.

Itt erről szó sincs. A film végigmegy az emblematikus eseményeken, amelyekben emblematikus emberek emblematikus mondatokat szavalnak egymásnak. A szituációk kibontása kifejezetten a botor Szomszédok primitív közéletiségét idézi, még ha ellenkező előjellel is. A lelepleződés dramaturgiailag kulcsfontosságú jelenetei például oly gyermekded naivitással vannak tálalva - a feleség kisöpri a komód alól a gyanús papírt, aztán meg a besúgóvá lett politikus egy perc alatt bevallja, amit nem is kérdezett senki -, hogy képtelenség komolyan venni egyetlen gesztust is. Nem beszélgetnek ebben a filmben, hanem publicisztikai téziseket illusztrálnak emelt hangon. Nincsenek jellemek, csak klisék, nincsenek helyzetek, csak helyzetgyakorlatok. Színészvezetésről nem beszélhetünk. Andorai Péter, Lukács Sándor vagy Kubik Anna még rendelkezik annyi rutinnal, hogy egy-egy színészi értelemben aránylag szalonképes figurát formáljon a rábízott vezércikkszövegből, az ifjabbak (élükön a főszereplő, egykor biztatóan indult, ám filmről filmre egyre hamisabb Karalyos Gáborral) azonban egyetlen hiteles gesztust sem képesek felmutatni, az epizódszerepeket elvállaló másodvonalbeli színészek (hagyjuk a neveket) alakításai között pedig az egészen színfalhasogató ripacséria is megjelenik.

Egészen tragikus a szakmai kivitelezés. Az operatőr Mertz Lóránt nemhogy kísérletet sem tesz az egyes szituációk életszerű hangulatának megteremtésére, de a szappanoperásan túlvilágított helyszínekre statikusan beülő-álló szereplők olykor két-három árnyékot is vetnek, van, hogy a stáb árnyéka is felfedezhető a képen. Vágásoknál összevissza ugrál a szereplők feje. Aki például a kistotálban jobbra fordult, az a félközelinél már előre néz. Van, hogy valaki beül egy kocsi bal hátsó ülésére, majd a vágásnál már a jobb oldalon van. Se az asszisztens nem figyelt oda, se pedig a lórúgásszerű plánváltásokat áthidaló vágóképeket nem vettek vagy használtak fel a film öszszeállításánál (a vágást elkövette: Zimay András). A színvonal messze alulmúlja a hatvanas-hetvenes évek ún. politikai krimijeinek dadogó filmnyelvét is. A gondolatiság és megformáltság tehát hibátlan egységet alkot.

A Videopartner bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."