Film nincs közönség nélkül (Salamon András filmrendező)

szerző
Vörös András Csaba
publikálva
1999/40. (10. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tavaly készítette el saját forgatókönyvéből a Közel a szerelemhez című, második nagyjátékfilmjét, mellyel a filmszemlén a megkapta a legjobb forgatókönyvnek járó díjat. A film egy vidékről Pestre kerülő fiatal rendőrről, egy kínai lányról és egy kutyáról szól. A múlt héten mutatták be.

{k199940_24;b}Tavaly készítette el saját forgatókönyvéből a Közel a szerelemhez című, második nagyjátékfilmjét, mellyel a filmszemlén a megkapta a legjobb forgatókönyvnek járó díjat. A film egy vidékről Pestre kerülő fiatal rendőrről, egy kínai lányról és egy kutyáról szól. A múlt héten mutatták be.MaNcs: Ez a második nagyjátékfilmed, emellett számos dokumentumfilmet forgattál. Dokumentumfilmesnek vagy játékfilmesnek tartod magad?

Salamon András: Én nem sorolom be magam sehová. Leginkább filmkészítő vagyok, egy olyan moziba járó ember, akit jó sok ideje már, hogy vonzalom fűz a filmekhez. Ez olyan erős vonzalom, amely néha arra késztet, hogy magam is megpróbálkozzam egy-egy film elkészítésével. Hogy az adott anyagból dokumentum- vagy játékfilm lesz-e, az sok mindenen múlik. A dokumentumfilmjeimben általában kipróbálok játékfilmes fogásokat is. A dokumentumfilmek szereplői is játszanak, önmagukat játsszák, és olykor szinte hasonló módon dolgozom velük, mint ahogy azt a játékfilmek valódi színészeivel teszem.

MaNcs: Nincs ott az arányok mögött, hogy mifelénk nehezebb játékfilmes lehetőséghez jutni?

SA: Kézenfekvő lenne azt válaszolnom, mennyire rettenetes, hogy évek óta csak dokumentumfilmeket készítek, holott minden vágyam játékfilmet csinálni, és tulajdonképpen csak kényszerből és szörnyű szenvedéseket kiállva csinálom a dokumentumfilmeket, minden pillanatban arra gondolva, hogy bárcsak oda jutnék, hogy játékfilmet készíthessek.

MaNcs: Ezek szerint ez nincs így.

SA: Abszolút nincs így, sőt nagyon is sokat profitálok dokumentumfilmes tapasztalataimból. Nyilvánvaló, hogy az eddig elkészített 25-30 dokumentumfilm nemcsak arra volt jó, hogy millió embert és különböző kis univerzumokat ismerjek meg, és ezeket az élményeket írás közben fölhasználhassam, hanem azért is hasznos volt, mert így bizonyos filmkészítői rutin kerül az ember birtokába. Egyszóval ez oda-vissza hat, és szinte minden filmemben ezt a műfajok közötti ide-oda járkálást próbálom megvalósítani. Vannak filmek, amiket mások szükségszerűen besorolnak, és azért én is tudom, hogy ez két külön műfaj, de egyfolytában próbálok újabb és újabb kísérleteket tenni arra, hogy ezt a korábban éles határt egy picit elmossam.

MaNcs: Ez a filmed ilyen?

SA: Voltak olyan megjegyzések és kérdések, melyek abból az elképzelésből táplálkoztak, hogy itt valamilyen eredeti történet natúr szereplőkkel való feldolgozásáról van szó. Én ezeknek a felvetéseknek a szereplők nevében is nagyon örülök, mert nem amatőr szereplőkkel dolgoztunk, így hát az nagyon jó, hogy talán sikerült valamennyire természetesnek maradni. Egyébként a filmbeli szülésjelenet eredeti: a felvétel a kínaiakról szóló dokumentumfilmemből való (Miről álmodnak a kínaiak? - a szerk).

MaNcs: Említetted, hogy a forgatókönyv megírásához egy közértben konzerveket válogató egyenruhás rendőr képe adott inspirációt.

SA: Igen, ez így volt, és tulajdonképpen ez indította el bennem azt a vágyat, hogy egy rendőrről csináljak filmet. Az volt a szándékom, hogy ez a rendőr egészen másképpen jelenjen meg a filmben, mint valaha is akármelyik rendőr akármelyik filmben. Percekig álltam a közértben, és továbbgondoltam a dolgot, hogy hova megy innen ez a rendőr. És milyen szép lenne, ha beleszeretne valakibe, és lenne egy kutyája, és tudtam, hogy ez egy olyan magányosfajta rendőr lesz. Ez teljesen belőlem jött, mint ahogy a többi karakter is olyan közel van hozzám, hogy nem sokat kínlódtam a forgatókönyv megírásával. Ezeknek a figuráknak a többiekhez meg az élethez való viszonyán nem kellett olyan nagyon sokat gondolkoznom, csak egy picit megkapartam az emlékezetemet.

MaNcs: A forgatókönyvvel részt vettél a Sundance forgatókönyv-írói műhelyén is.

SA: Igen, ez volt az első ilyen workshop, és ez abból a szempontból volt döntő fontosságú, hogy amikor a Sundance Intézet kiválasztotta az én könyvemet, akkor az Magyar Mozgókép Alapítvány éppen hatodszorra utasította el. Ez a két ellentétes előjelű esemény szinte napra egybeesett, és a siker nemcsak pluszerőt adott, hanem talán még abban is szerepet játszott, hogy a legközelebbi alapítványi pályázaton kaptam egy kis pénzt, amivel aztán megindulhatott a gyártás. A film egyébként 75 millióból készült el, ami kevesebb, mint egy átlagos magyar film költségvetésének a fele.

MaNcs: Egy kicsit furcsa a cím.

SA: Ez nem az a szerelem, ahol kényelmesen hátra lehet dőlni a fotelben és azt mondani: de jó, hogy mi szerelmesek vagyunk. Nincs egy pillanat sem a szereplők életében, amikor ez a szerelem ne lenne kitéve különböző támadásoknak, konfliktusoknak, veszélyeknek. Amiben ők vannak, az valahogy nincs a helyén, nincs rendjén. A címmel tehát azt akarom mondani, hogy oké, lehet, hogy ez meglesz, de most még nem. Nincs testközelben a dolog, mert szerelmesek ugyan egymásba, de nincsenek abban a helyzetben, amiben legalább pár napig nyugodtan és biztonságban kipróbálhatják és átélhetik ezt az érzést.

MaNcs: Mennyire akartál beszélni a mai magyar valóságról?

SA: Általában a mai magyar valóság nem érdekel. Természetesen rengeteg dolog érdekel, ami ma Magyarországon történik, olyan is, ami valóságos, és olyan is, ami nem. Ha kinyitom az újságot, mindennap tízszer-hússzor képes vagyok hanyatt esni a megdöbbenéstől, látva, hogy emberek mit mondanak és mit csinálnak. Holott mondjuk amikor a hírrovatot olvasom, amiről okom lenne feltételezni, hogy itt a valóságról lesz szó, akkor szembesülök a legirracionálisabb dolgokkal. Számomra az is csupa irracionalitás, amivel a dokumentumfilmek forgatása közben találkozom. A legutóbbi, még be nem fejezett munkám egy féllábú, kolduló román kisfiúról szól. Vele megismerkedni is a valóság egy része, és emellett elképesztően irracionális. Ezért nehéz arra válaszolnom, hogy mindannak, amit én kitaláltam, mi köze van a mai magyar valósághoz, mert nem tudom, mi is az tulajdonképpen.

MaNcs: A filmbéli külvilág, a Karcsin és Márián kívüli világ néha túlságosan is stilizáltnak hat, például a Karcsi szüleinél játszódó jelenet, melyben a falukép akár még karikaturisztikusnak is tűnhet.

SA: A külvilágot csak itt-ott engedtük be a filmbe, éppen annyira, amennyi ahhoz kellett, hogy ez a kapcsolat a környezethez képest jelentsen valamit. Az említett jelenetben alig hangzanak el szavak. Csupán néhány képpel mondjuk el, hogy mi lenne, ha történetesen ennek a fiúnak eszébe jutott volna, hogy ezzel a lánnyal a szülői házban esetleg hosszabb időt töltsön el. Ebben a jelenetben Karcsi számára kiderül, hogy ilyen lehetőség nincsen. Nincsenek karikaturisztikusan öltöztetve, nincs rajtuk gumicsizma: falusiasan néznek ki. A vendég gyerekek mackóruhában, az anya köntösben. Ez nem egy hagyományos, realista módon feldolgozott jelenet, és nem is stilizáció, hanem sűrítés: a cél pedig az, hogy rövid idő alatt mondjuk el azt, amit el kell mondanunk.

MaNcs: A Karcsi által szinte állandóan viselt egyenruha hordoz valami pluszjelentést?

SA: Karcsinak nem az a viszonya az egyenruhához, mint az érettebb pesti kollégáinak, akik beállnak rendőrnek, de kellemetlennek érzik a stigmát magukon. Borzasztóan erősen és egyértelműen ott van ez a jel: rendőr, tehát rosszindulatú, tanulatlan, agresszív figura. Azért látunk annyi civil ruhás rendőrt, mert mindenki, akinek a civil ruha viselése megengedett, él is ezzel a lehetőséggel. ´k fölöltöznek, mint akármelyik pesti srác, de természetesen ott a rendőrigazolvány meg a pisztoly a dzsekijük alatt, mert haverkodni, csajozni, diszkóba járni nagyon kellemes lehet ezzel a biztonsággal, hogy ott van nálunk egy rendőrigazolvány meg egy pisztoly, de mégsem néznek minket egy bunkó, állat rendőrnek. Karcsinak az egyenruha állandó viselése rendben lévő dolog, mert ő nem ment át ezeken a tapasztalatokon, nem ismeri azt a helyzetet, amikor egy rendőrre úgy néznek, ahogy.

MaNcs: Milyen ember Karcsi?

SA: Eredetileg azért áll be rendőrnek, hogy javítson a világ sorsán. Ez az ő gyerekes, naiv elképzelése, mint egy elhivatott és tiszta lelkű embernek. ´ pragmatikus okok miatt határoz így, nem a pénzért, nem az egyenruháért, nem a hatalomért: azért, mert úgy gondolja, hogy a jó rendőr egy létező kategória. Kiderül azonban, hogy ő nem való rendőrnek, és nem azért, mert ügyetlen, tehetségtelen, hanem azért, mert a rendőrség pillanatnyilag nem úgy működik, hogy neki helye lenne ebben a rendszerben. ´ más, öntörvényű, magányos típus, tiszta ember, aki ragaszkodik az elveihez. Ha úgy tetszik, becsvágyó, abban az értelemben, hogy sokat akar az élettől. Néha még annál is többet, hogy megbecsült rendőr legyen. Végül az derül ki, hogy miután elérte a célját, rendőr lehetett, szükségszerűen találnia kellett valamit, illetve valakit, aki miatt még tovább mehet. Ezt meg is találja egy kutyában, egy kínai lányban, egy kínai babában. Nem akarom azt mondani, hogy nincsenek olyan rendőrök, akiknek ilyen vágyaik és igényeik vannak, de Karcsi nagyon igényes, és igényei, akarata, elvei miatt alkalmatlan arra, hogy rendőr legyen a mai Magyarországon, a nyolcadik kerületben.

MaNcs: Elsősorban közönségfilmet szándékoztál létrehozni?

SA: Én ezt a filmet abszolúte közönségfilmnek szántam, de hadd jegyezzem meg, hogy nem értek egyet a pejoratív értelemben vett közönségfilm-művészfilm szembeállítással. Nincs annál ostobább dolog, mint ennek a két kategóriának az egymás ellen való kijátszása. Mintha erény lenne, hogy az ember művészfilmet csinál, és semmi probléma nem lenne abból, ha az a fantasztikus film egyébként üres mozikban megy, és ezzel szemben valami rettenetes bűn lenne az, hogy közönség előtt vetítik a filmeket. A közönség a mozi lényegéhez tartozik, elválaszthatatlan része annak, és én ameddig csak élek, azért fogok harcolni, hogy ez a rettenetesen bornírt szembeállítás megszűnjön. Természetesen értem a kérdésedet, és az a másik válaszom, hogy én a munkatársaimmal együtt egy harmadik utat próbálok végigjárni, tudniillik nem a gagyi közönségfilm az, amire mi kísérletet teszünk, és nem is az a fajta művészfilm, ami adott esetben több díjat szerez külföldön, mint ahány nézője van a világon. Mi egy jó minőségű, moziba szánt, embereknek szánt filmet próbáltunk csinálni, ami ugyanakkor nem olcsó eszközökkel és nem aljas módon szolgálja ki a közönséget. Egyébként is, szerintem nagyon aggályos dolog valamire azt mondani, hogy művészfilm, ugyanis én azt hiszem, hogy a filmkészítés egy mesterség, amit néha bizonyos embereknek sikerült művészi fokon megvalósítaniuk. Ismerek filmkészítőket, akik remek szakemberek, és akiknek néha úgy jön ki a lépés, hogy tulajdonképpen művészi szintű munkát hoznak létre, de ezek az emberek magukat a legritkább esetben sem nevezik művésznek. A kérdésre röviden válaszolva: film nincs néző nélkül, film nincs üres moziban. Ez nem olyan, mint egy futballmeccs, amit le lehet játszani üres nézőtér előtt. Az a film, amit csak a gépész jelenlétében vetítenek le, az nincs, nem létezik.

Vörös András Csaba

Salamon András: Közel a szerelemhez

Nagyon jó volt, pedig a szalma csípett és szúrt a kazalban, mondja Karcsi a vidékről jött naiv hős, akinek az az álma, hogy rendőr legyen, mert szerinte a sors úgy rendelte. Igaza is lett, eljutott a szénakazalig, vagyis May-Liáig, azaz Máriáig, ahogy ő nevezi. Majdnem akció, majdnem amerikai, csak azért nem, mert egy amerikai filmben egy amerikai rendőr nem lehetne ilyen. A fiú naiv és őszinte, meg sem fordul a fejében, hogy más is lehetne az ő egyetlen szerelme. Nem buta, egyszerűen csak van. Egy kicsit magányos, mert már a családban sem nagyon beszélgetnek. Aztán jön egy kutya, aztán Mária, na meg a gyerek. Az élet csak úgy folyik körülötte.

Egy érzelmekkel teli mese a szerelemről. Egy kínai lányról meg egy magyar rendőrről. Minden beszéd és levél nélkül, csak úgy meglátni egymást, és sohase mást. És ezt szép látni. Elindul sorsa felé a szegény legény, átesik próbákon, a vége meg happy end. De a bűn, amit eleinte olyan fontosnak tartott üldözni, eltörölhetetlennek bizonyul, befejezetlenül. Mondjuk ettől lehetne modern mese.

De inkább átmegy szociográfiába. Bemutatva a kínai és magyar kultúra különbségét meg a magyar Kínát. Van itt kínai lány vidéken című epizód, miszerint az asztalnál nem böfögünk. Mindezt a fiú otthonában, Mari néni és Józsi bácsi előtt, piros kimonóban és kék rendőrruhában.

Kicsit értetlenül ültem a moziban, amikor az ennyire nyolcadik kerületes, omló házfalú, káembés (központi megbízott) meg átugrunk a kínai piacra hangulatú film alatt Anima ment. Mondjuk miért ne, csak nem biztos, hogy egy vidékről jött rendőrnek ezt kellett volna hallgatnia.

Tehát egy kicsit ilyen, egy kicsit olyan. Ebbe is belekap, meg abba is. Ki is teljesedik, de szét is esik. Vagy nem kellett volna elhatárolni ezeket a részeket, vagy kevesebbet kellett volna belesűríteni. De végre nem egy múltba csavarodós, mindenképpenemlítsükmeglegalábbötvenhatot film. És nem is a drogról szól. Bár ez a Karcsi gyerek születése óta be van állva, alighanem.

Sora

A Budapest Film mozija

szerző
Vörös András Csaba
publikálva
1999/40. (10. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...