De ki legyen a francia királylány? Csak semmi cicó, fussa; biztosnak látszik, hogy az illetékesek percnyi tétovázás nélkül, közfelkiáltással döntenek, s ha a művésznő kelletné magát, akár diplomáciai csatornák igénybevétele is szóba jöhet.
Nyilván nem nagy dicsőség nem számon tartani, hogy ez idő szerint melyik sztárszínésznő vagy topmodell Marianne, a szimbolikus francia nőalak, de annyi bizonyos, hogy a moziban ezt a szerepkört jó ideje Sophie Marceau tölti be. Így az sem ördögi feladvány, hogy kitaláljuk, mennyit gondolkodhattak tárgyalt filmünk szereposztói azon, ki legyen a női főszereplőjük. Különben is, mire a nagy melóban idáig jutottak, már éppen a hátra dőlés stádiumában járhatott testük, lelkük. Az óriási ötleten már túl voltak. Azon jelesül, hogy
lássuk, mi van még a sifonérban
Nem is kellett kicsit sem turkálni, biztos, hogy a fess fantom volt legfelül.
Voltaképpen akár műfaji besorolás részeként tárgyalhatnánk azon filmeket, amik az előzetes várakozásokra bazíroznak. Amiket arra alapoznak az élelmes, ám kevéssé fantáziadús készítők, hogy valami - legtöbbször egy távoli, ezért kedves emlék - majd jól elviszi.
E hozzáállás, egyébként helyesen, abból indul ki, hogy a tömegfilm egyszer használatos termék, melyet a direkt marketing ad el, hiszen mire a mozi kapcsán máskor működő informális csatornákon bármi is csordogálni kezdene, már rég utánjátszó a hóbelevanc. Tehát, mire elmesélnénk akár csak közvetlen hozzátartozóinknak is, hogy az adott opus nem feltétlenül éri meg a ráfordított időt és jegyárat, addigra már az érintettek túl vannak árkon-bokron az első hétvégi bevétellel.
Az ilyen esetekben az alapötlet fantáziátlanságát nagy bizonyossággal várhatjuk el a megvalósítástól is.
Ez a történet persze akkor érne valamit, ha a moziba járó mint embertípus olyan fene acélos jellem lenne. Tudatos és megingathatatlan, kemény, mint a vídia, de nem az. Nevetségesen könnyű levenni a lábáról, elég egy bájos női arc, egy régi vagy épp friss kedvenc, egy lendületes előzetes, egy felidézett emlék, mint esetünkben.
A Belphégor genezise során ez az átkozott tutira menés a szereposztásig bírt nem hibázni. Az ötlet realizálásakor már eluralkodott az az általános zűrzavar, ami ma a kasszasiker fogalmáról a kispályás fejekben uralkodik; az utóbbi kísérletekből tisztán látszik, hogy különösen francia tájon. Szinte megejtő az a már-már klinikai méretű kisebbrendűségi komplexus, amelyet a francia tömegmozi-termelők Hollywood irányában tartanak ébren magukban. Az a zicher, amit odaát csinálnak. Ehhez tulajdonképpen már azt sem kellene hozzácsapni, hogy adott esetben az alkotóknak van-e vagy nincs egy szem árva gondolatuk Belphégorról, hisz a végeredmény e nélkül is belőhető többé-kevésbé.
Mielőtt megpróbálnánk eldönteni, hogy azért felfedezhető-e esetünkben valamiféle gondolat kísérlete, csak kénytelenek vagyunk körözni egyet emlegetett kedves emlékeink között, pusztán azért, mert okkal föltételezhető: ha napjaink hősei egyáltalán akartak valamit a derék fantomtól, azt - vagy pro, vagy kontra, de - mindenképpen a máig húzódó emlékezetű tévésorozathoz képest lehet behatárolni. Ha nem lenne annyira pimaszul kézenfekvő, ennek beismerését akár e film készítőinek javára is írhatnánk. De mégsem, hiszen Juliette Greco tökéletesen funkciótlan temetői felbukkanása - emlékek ide-oda - a mozi legkínosabb pillantai közé tartozik.
Akkor a kör: sajnálom, én nem láttam a legendát, abban sem vagyok biztos, hogy az 1965-ben készített tévészéria mikorra vergődött a szocialista Magyarországig, bár kétségtelen, hogy akkor már éltem és alkottam, csak anyámék nem engedtek át a szomszédba, mert ők is úgy tudták, hogy ez a Belphégor egy félelmetes alak. Angyalra mehettem, erre nem, még az is túlzás lenne, hogy ordítottam, toporzékoltam, nem kellett túl sok fantázia ahhoz sem, hogy másnap az iskolában úgy csináljak, mintha láttam volna.
E távoli fényben most olyan, hogy attól a Belphégortól félni kellett. A mai mozi ezzel helyezi magát némileg szembe. Az aktuális Belphégort félteni kell, már az elejitől fogva (néha a biztosat is félteni kell). Tehát ott, akkor lehetett egy csavar, hogy akitől végig félt a néző, azt a végén sajnálta. Most nincsen csavar, ez egészen biztos, létező és kitalált emlékektől tökéletesen függetlenül. Ez is Amerika, hogy nem kell csavar, mert az csak összezavarná a dolgokat. Ez a film már a széllelbéleltségig egyenes vonalú. Általános gyengeségből, a legszembeötlőbb bajok pedig ebből az amerikázásból fakadnak. Ugye, van egy annyira francia cuccunk, mint a guillotine, csak el kell adni. Milyen valami, ha amerikai? Harsány, mintha ez olyan egyszerű lenne. Milyen, ha francia? Finom, szellemes, ahogy ezt Moriszka elképzeli.
A múmiából huss, kiröppen a szellem, valami vörösben játszó, tűzszerű izomköteg, mi éppenséggel emberalakot formáz és röpül feszt, mint madár: tiszta Amerika.
Egy teremőr a Louvre-ban, akitől a (na, hova valósi) turista megkérdezi, hogy hol találja a Mona Lisát, a megszólított vállat ránt, nem tudom: egy karika párizsi.
Az arányok, jaj, az arányok. Győz Amerika, Amerika mindig győz. Szegény Sophie, pedig milyen szép, majd legközelebb. S hogy e legközelebb mennyire nem utópia, illetve saját megnyugtatásunkra is, nézzük:
mi is jöhet még
Fantomas, Arséne Lupin, Vidocq, Francia Kis Mihály.
Belphégor - Le fantome du Louvre, színes, feliratos, francia, 2001, 97 perc; rendezte: Jean-Paul Salomé; fényképezte: Rue de Gay-Lussac; szereplők: Sophie Marceau, Michel Serrault, Frédéric Diefenthal, Julie Christie; a Best Hollywood Kft. mozija
