"Most mutasd meg, irodalom!" (Györe Balázs író)

publikálva
2001/37. (09. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Legutolsó,

Boldogkönyv című köteted a tőled megszokott nyíltsággal és élveboncoló következetességgel ezúttal a feleséged depresszió elleni küzdelmének a történetét rögzíti. A rögzíti szót nem véletlenül használom a maga tömörségében, a történet szót viszont hangsúlyosan idézőjelek között értem.

Györe Balázs: Amikor kiderült, hogy mekkora baj van, világossá vált, hogy kétségbeesésemben, mint már annyiszor, most is csak az íráshoz tudok fordulni. Egy másik könyvön dolgoztam, amit azonnal félretettem, és elkezdtem írni a Boldogkönyvet. Amiképp az életem szerkezete, tehát a velem, a körülöttem élő emberek élete alakul, úgy alakulnak az írásaim is. Vagyis a rögzítés szót joggal használtad, ezúttal sincs szó kitalációról.

MN: A valóságban is létezik című könyved legelején található egy Bródy Sándor-idézet: "A dokumentum beszél, a szó belefúl az időbe."

GYB: Minden esetben magamat akarom megérteni, az életrajzomat akarom tisztán látni, hogy mi miért történik, miért születtem, a szüleim, a szerelmeim, a barátaim miért pont azok voltak, akik. Ha azt mondják a könyveimre, hogy ezek nem regények, sőt nem is szépirodalmi művek, hanem dokumentumok, akkor egyáltalán nem sértődöm meg, hiszen rettentően fontosnak tartom a dokumentumokat. Dokumentálom az életemet: fontosak a dátumok, a tények, a nevek. Egyetlen nevet nem tudtam megváltoztatni az írásaimban, mert ha megpróbáltam, abban a pillanatban leálltam, szemben a profi írókkal, akik igazi történeteket írnak. Ilyen értelemben mindig amatőr maradok. Most is kapacitálnak, hogy találjak ki történetet, tágítsam ki a dolgokat, írjak párbeszédet. Egyrészt nincs erre belső indíttatásom, nem igénylem, másrészt nem is érdekel. Amit mondok, csak így tudom mondani. Az amerikai irodalomban találtam olyan szerzőket, akik megerősítettek abban, hogy ezt lehet érvényesen csinálni. Henry Millerre, Kerouacra, Hemingwayre gondolok.

MN: A Boldogkönyvben végig ott munkál a sokszor kudarcként megélt küzdelem, hogy míg a feleségedről, érte írod a könyved, te mégis a másik oldalon rekedsz, az egészséges oldalon, a hétköznapok világában. ´ pedig tovább küzd azokkal a démonokkal, akiket te nem ismerhetsz, nem tudsz velük szembeszállni.

GYB: Ha a legmesszebbről indulok, akkor azt mondhatom, hogy önmagában az a tény, hogy valaki egészséges emberből beteggé válik, bennem dühöt és felháborodást vált ki. Fitzgeraldot idézem, aki az egyik novellájában azt kérdezi, miért van az, hogy szépen egymás után elvesztjük a nyugalmunkat, elvesztjük a szerelmünket, elvesztjük a barátainkat, és végül elvesztjük az egészségünket. Tudom, hogy a világon nem változtathatok, ugyanakkor arra törekedtem és abban bíztam, hogy mégis létezik valamilyen terápia, gyógymód, és ez az elmondottak fényében mi más is lehetett volna, mint az irodalom. Vagyis írtam a könyvet, és felolvastam a betegnek azokból a könyvekből, amelyekről azt gondoltam, hogy ilyen esetben erőt lehet belőlük meríteni. Ha egyedül nem tudok egy problémát megoldani, akkor kérem az irodalom segítségét. Uramisten, itt van egy rettentő nehéz helyzet, válsághelyzet, krízis: irodalom, most mutasd meg, mit tudsz, mire vagy képes?! Az egésznek ez a tétje. Másrészt pedig a betegség még keményebb formában adja értésünkre, hogy a másikról mennyire keveset tudhatunk. Rettentő nehéz megismerni az érzéseit, a gondolatait. Mindenki tele van titkokkal. Igazán semmit nem tudok a másikról, ez az alaptapasztalat a betegség szituációjában elmélyült.

MN: Megkockáztatom a naiv kérdést: mire jutottál? A könyv befejeződik, de a történet mintha mégsem érne véget...

GYB: A gyógyulás, a felépülés, amikor leírtam az utolsó mondatot, nem következett be. Eljutottam egy pontra, amikor minden erőm elfogyott. A kísérletet megpróbáltam. A könyv megint csak egy Fitzgerald-idézettel zárul, a lányához szóló levelében azt írja, hogy ő már nem hisz sem a boldogsában, sem a boldogtalanságban, csak a kötelesség teljesítésében. Itt hagytam abba én is. Az ember csinálja az életét, nem adja fel. A befejezés óta eltelt időben viszont a beteg időnkénti visszaesésekkel ugyan, de szinte teljesen felgyógyult. Vagyis, azt hiszem, mindaz, amit elterveztem, végső soron sikerrel járt. Nem volt haszontalan.

MN: Úgy olvasol, ahogy írsz. Létkérdésekre vársz válaszokat a saját mondataidtól, és ugyanezt várod az olvasmányaidtól. Egyik könyved szintén valóságos alakja, Keszthelyi Rezső egy helyütt rákérdez: "Hogyan tud emelkedett lenni a reális próza?" A könyvben erre nincs válasz, megkísérelsz most megfelelni erre a kérdésre?

GYB: Kegyelem, szerencse, tehetség, efféle ügyetlen szavakkal tudnék nem válaszolni. Mindig őszintén próbálok szembenézni magammal, leírni azt, amit érzek, mert elsősorban az érzéseim írnoka vagyok, és nem a gondolataimé. Vagyis nem akarok trükközni, nem akarok csalni. Amikor az apám meghal, akkor az apám haláláról írok, amikor a feleségem megbetegszik, akkor arról, ha egy nagy barátság határozza meg az életnek egy szakaszát, akkor meg arról. Amikor leülök, dolgozni, írni, nem egy másik ember történetébe ülök be, hanem mindig saját magamhoz, a saját élettörténetemhez ülök le, és ez rettenetesen fárasztó, hiszen ugyanahhoz telepszem, aki napközben is mászkál, bevásárol, teszi a dolgát. Ezért aztán semmiféle gondolati üresjárat nincs az életemben, szünet nélkül le vagyok kötve.

MN: Azt hiszem, nem feledkezhetünk meg azokról a magyar írókról sem, akiket sosem mulasztasz el meghívni a szövegeidbe, Ottlikról és Mándyról.

GYB: Ottlikról egész egyszerűen mint szellemi értelemben vett apámról beszélhetek. Mándy halála óta rettentő módon hiányzik nekem. Vele való rokonságom talán alkati hasonlóság. Mászkálok, figyelem a kapualjakat, nézem a presszókban az embereket. Talán az is összeköt vele, amit ő is ír magáról, hogy semmit nem tudott igazán kitalálni. Nem volt fantáziája, és nekem sincs fantáziám.

MN: A két figura azért igen sok tekintetben más. Ottlik prózájában, életében érvényesülnek a szabadság és a boldogság megélésének lehetőségét állító gesztusok. Ez Mándyról - és tegyük hozzá, rólad - kevésbé mondható el...

GYB: Kettőjüket lehet egyszerre szeretni, ahogy ők is szerették egymást. Ottliktól mindig erőt kaphatsz, hogy a világ mégiscsak jó dolog, nem szabad feladni, csinálni kell, írni kell, az élet nagyszabású kaland, cigizzünk és hallgassunk dzsesszt, és mivel én ezeknek az életszemléleti sajátosságoknak inkább híján vagyok, fontos, hogy legyen valaki, akihez bármikor fordulhatok. Hogy az ember ne omoljon össze, ne essen szét!

MN: Nálad viszont mintha az összeomlással szembeni egyetlen és kikezdhetetlen garancia az írás volna...

GYB: Valóban, másom nincs, mással nem rendelkezem. Csak akkor vagyok valaki, ha egyáltalán vagyok, ha írok.

Jánossy Lajos

Hány cédula egy élet?

(Györe Balázs: Boldogkönyv)

"Halott a képzelet képzeld"

Beckett

A valóságban is létezik, ekképp Györe egyik könyvének árulkodó címe. Lehetne egyben írói programjának munkacíme is, hiszen ez a világkép "megelégszik" a valósággal, azzal, ami vele és körülötte történik, doszt elég neki, ami látható, megfigyelhető, érezhető, ami van. Olyan írói pozíciót és feladatot jelöl ki önmagának, amely amúgy számtalan regény topikus perspektívája, állandó szólama. Ez az ablakban, kocsmaasztalnál üldögélő vagy a helyszíneken csak tengő-lengő jegyzetelő, regisztráló figurának a toposza, aki a tőle telhető legprecízebb tárgyilagossággal foglalja össze az eseményeket, akinél összefutnak a szálak. Györe is a szemlélődést gyakorolja, társak nélkül, körülötte a regény hűlt helye, ő maradt egyedül, magára, regény nélküli regényalak, akit az életben maradáshoz egyetlen remény fűz, remény és hit, hogy amíg ír - él. Nincs idő lamentálni, a regisztrációt a portán sehogy sem kerülheti el, onnan meg szükségképpen a Fikció Hotelbe vezetnek a lépcsők.

"A cédulák az írás mezőnye" - idézi Györe gyakran Mándyt. Nem véletlenül, mert Györe cédulás szerző, és cédulázgatásai nem csupán írásainak készítenek előszobát, hanem minduntalan felbukkannak a szövegekben, tegyük hozzá, más szerzők kölcsönvett mondataival együtt. A sétáló, bámészkodó, jegyzetelő idegen ekképp teremt olyan szövegvilágot, amelyben saját maga is sokszor csak vendég, meghívott, aki épp magánál vendégeskedik. Az irodalom itt "az életnek nem valamely esztétikai függeléke, hanem a megismerés és a megértés útja" (Simon Balázs), ahol szünet nélküli csúcsforgalom dübörög, nincs kiszállás, mert nincs megérkezés. Györe könyveinek befejezése ezért hat a kicsit is figyelmetlen (a leállósávon söröző, cigizgető) olvasó számára esetlegesnek. Akkor hagyja abba, amikor érzi, nincs tovább, erejének és lehetőségeinek legvégére jutott, abba kell hagyni. Nincs mese: "talán már elmondták nekem, talán már elvittek a történetem küszöbére, az ajtó elé, ami a történetemre nyílik, csodálkoznék, ha kinyílna, én leszek az, a csend lesz, a csendem, nem tudom, sohasem tudom meg, a csendben nem tudhatja az ember, folytatni kell, nem tudom folytatni, folytatom" (Beckett: A megnevezhetetlen).

A Boldogkönyv a fentiek fényében (nincs más választása!) ugyanazzal a következetességgel járja be ezúttal felesége betegségének partvidékeit. Hangsúlyos a szó, ugyanis nem a betegség leírásáról, kórlapjáról kapunk részletes "tájékoztatást", hanem ismét egy útról, vagy Györe kedves szerzőjével, Malcolm Lowryval szólva "a forráshoz vezető erdei ösvényről", melynek remélt vége a gyógyulás. A könyv tehát legalább annyira szól az életről, a boldogság szikrányi lehetőségének fenntartására tett erőfeszítésekről, az egykor betegség nélküli világot szavatoló körülmények és emlékek újrateremtéséről, mint a betegség fojtogató sötétkamrájáról. De szól a könyv elsősorban és mindenekelőtt a szó, a kezdetben volt ige titok- és reménytartományairól, amelyek most egy beteg gyógyulásához "szólíttatnak meg", hivatnak segítségül. Az írás így lesz a történő valóság része és fordítva: a valóság így válik az írás folyamatává.

Györe könyve emelkedett kísérlet, hogy helyreállítsa, reszakralizálja a szó, az írás létrangját, megtartsa és visszaemelje létezésünk középpontjába. A Boldogkönyv ezért áldozathozatal, engesztelő próza, profán ima.

Györe Balázs

1951. május 8-án született Budapesten.

A Fölöspéldány-, a Lélegzetcsoport, az Örley-kör és a Szépírók Társasága alapító tagja, a Fiatal Írók József Attila Körének titkára 1985-ben, a JAKMűfordítás-füzetek alapító szerkesztője, az Újhold Évkönyvek és A 84-es Kijárat című folyóirat szerkesztője.

Könyvei: A jámbor Pafnutyij apát kezevonása (versek, 1982); prózakötetek: A 91-esen nyugodtan elalhatok (1989), Mindenki keresse a saját halálát (1993), A megszólítás ábrándja (1994), Ha már ő sem él, kérem olvasatlanul elégetni (1996), Avalóságban is létezik (1997), Krízis (1998), Boldogkönyv (2001).

Díjak: Greve-díj, 1996; Füst Milán-díj, 1997; Üveggolyó-díj, 1999.

publikálva
2001/37. (09. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...