"Valami újat létrehozni" (Mácsai Pál színész-rendező)

szerző
Hermann Irén
publikálva
2001/39. (09. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Február óta vagy a Madách Kamara művészeti vezetője. Mik a tapasztalataid?

Magyar Narancs: Február óta vagy a Madách Kamara művészeti vezetője. Mik a tapasztalataid?

Mácsai Pál: Amit a pályázatomban leírtam, az eddig a tervezett tempóban meg is valósult. Csak jó tapasztalataim vannak. A jóindulat egyrészt annak az elképzelésnek szól, hogy itt másfajta színház legyen, másrészt a személyemnek. Feltételezik, hogy meg tudom valósítani, amit ígértem. Ez jólesik, és közben kicsit nyomaszt is, hiszen az előlegezett bizalom miatt illik megfelelnem az elvárásoknak.

Anyagi szempontból a főváros mindent megadott ahhoz, hogy a néhány szükséges átalakítást elvégezzük a színházban. Ugyanígy betartotta ígéreteit a Madách Színház is, és az alapítványoknál is sikerrel pályáztunk. Sőt főszponzort is találtunk erre az évadra, a Siemenst. Ez azért nagyon fontos, mert az idei program drágább lesz, mint az eddigiek.

MN: Ez technikai újításokat jelent?

MP: Igen, de főleg a hosszabb próbaidőszak, a többszereplős darabok, a drágább jogdíjak és a vendégművészek meghívása növelte a költségeket.

MN: Miért kell vendégeket hívni, ha az itteni társulatban is partnerekre találtál?

MP: Az én tervem az, hogy itt önálló társulat lesz, amikor három év múlva - a főváros tervei szerint - leválasztják a nagyszínházról a Kamarát.

MN: Nem voltak sértődések abból, hogy kit hívtál a Madách társulatából és kit nem?

MP: Minden variáció előfordult. Volt, akit én hívtam, de nem jött, és olyan is volt, aki szeretett volna jönni, de én nem hívtam.

MN: Hogyan tudtad ezt kezelni?

MP: ´szinteséggel.

MN: A Madách Színház és közted létrejött szerződés értelmében művészeti vezetőként irányítod a színházat, amely gazdaságilag és jogilag továbbra is a Madách Színház része. Mindaddig teheted ezt, amíg a nézettség 75 százalék alá nem megy. Milyen kompromisszumokat kellett ezért hoznod?

MP: Semmilyeneket. Úgy kell másfajta színházat létrehozni, hogy a nézőszám megmaradjon. Természetesen a színház régi nézőire is számítunk, és arra is, hogy az új műsor, új gondolkodás azokban is érdeklődést kelt, akik eddig nem jártak a Madách Kamarába.

MN: Az első bemutató sajátos próbálkozás. A huszadik század történéseit próbáljátok meg egyetlen estébe tömöríteni.

MP: Nagy munka van ennek az előadásnak a hátterében. Nem szívesen említem ezt, mert még nem voltunk kinn a "pályán", nem látszódhat az eredménye. De mert ez válogatás, összeállított színpadi szöveg, beszélni kell erről is. Közel ötvenezer oldalnyi újságcikket olvastunk el Guelmino Sándor dramaturggal. Először egy hatszáz oldalas változat született, majd apránként a mostani hatvanoldalas szövegkönyv. A színpadi munka is tovább tartott a megszokottnál - tizennégy hétig próbáltunk.

MN: Milyen szempontok alapján válogattatok?

MP: Nem szokványos mozzanatokat kerestünk, hanem olyanokat, amelyek váratlanságukkal hatnak. Csak egy példa: a londoni 6-3-ból nem a mámor érdekelt. Azt a cikket fontosabbnak tartottuk, amelyben a Népsport újságírója köszönetet mond a győzelemért a Vörös Hadseregnek, mert csak a felszabadulás szelleme lelkesíthette fel ennyire az egyébként nem túl jó labdarúgókat. Ilyen meghökkentő részleteket kerestünk, illetve elénk jöttek keresés nélkül is. Az én történelmi ismereteimet nagyon kitágította, sokszor meg is változtatta ez a munka. A "jé", a meglepetés ennek az előadásnak az egyik hatóeleme.

MN: Nehezebb volt a közelmúlt történéseit rekonstruálni?

MP: Lényegesen. Vannak történelmi pillanatok, amelyek olyan sűrűek, hogy több egész estét betöltő színdarabot is kitennének. Ilyen volt 1918-19 vagy 1956 és 1989 is. Mindhárom ponton más műfajra váltunk át. A színpadi etűdök helyett nagyobb formákat kerestünk, ahol a zene, tánc összesűríti az időt. Mint az operában. De a közelmúltat a legnehezebb megragadni, nem is látom tisztán, mi a legfontosabb belőle. Ezen még mindig, az utolsó héten is alakítunk.

MN: Hogyan végződik a XX. századnak ez a sajátos összefoglalása, amit óhatatlanul más fénybe helyez az Egyesült Államok elleni terrortámadás?

MP: A szövegkönyvünk korábban végződik. De a nézők reakcióiba talán beépül ez a tragédia.

MN: Mégsem mindegy, hogy egy a XX. század történelmét feldolgozó színházi előadás milyen hangvétellel végződik...

MP: Szerintem a XX. század Magyarországon már 1989-ben véget ért. Sokan tanácsolták is, hogy a rendszerváltással fejezzük be a darabot, de ha már azt találtam ki, hogy 2000. december 31-ével bezárólag vesszük sorra az eseményeket, akkor nem úszhatjuk meg azt az időszakot sem. Ennek az emléke még nagyon friss. ´89-ben sok olyan dolog történt, ami boldoggá tett, amitől fellélegeztem. Az azóta eltelt évek ebből sokat leromboltak. Nem mondom, hogy most rosszabb, mint volt, de sok minden megvisel.

MN: Például?

MP: Nagyon megvisel az általános rossz ízlés. Beszédben, gondolkodásban, viselkedésben. Megvisel, hogy a szélsőséges politikai hangok megerősödtek. Elszomorít a társadalmi szolidaritás szinte teljes hiánya.

MN: Ez az első bemutató, ahol te szabhattad meg a feltételeket.

MP: Sikerült megnyernem a darabhoz mindenkit, akit szerettem volna, és a jövő évad is alakul már. Nem utolsósorban pedig a munka minőségével is elégedett vagyok. A régóta itt játszó színészeknek olyan képességei jönnek elő, amelyekről tudtunk, de hosszú ideje nem láttuk működni őket. Kívülről is látszik, hogy ezt most ők is nagyon élvezik, igazi közös munka folyik.

MN: Hogyan viszonyulsz azokhoz a művészekhez, akik szerepet vállaltak az új színház nyitó előadásaiban?

MP: Szeretem őket.

MN: Tovább játszod a szerepeidet?

MP: A Testőrt fogom játszani itt, a Madách Kamarában, és a Komédium átengedte ide az Örkény-estemet, az Azt meséld el, Pista! címűt is. Megértették, hogy ha új közönséget is szeretnék behozni, akkor szükségem van erre az előadásra. Nagyvonalúak voltak. Tovább játszom Cipollát a Mario és a varázslóban, A mesterdetektívet a Merlinben, és folytatódik a Villon-est is.

MN: Életképes lesz az Örkény-est a nagyobb térben is?

MP: Járom vele az országot, mondtam már négyszáz embernek is. Kockázatos egy előadást a saját közegéből kiemelni, de a Kamara nézőtere még bebeszélhető.

MN: Garantált siker?

MP: Féltem az előadást, de hátha sikerül.

MN: A MASZK-ban betöltött pozíciódtól a Nemzeti Színház körül kialakult helyzet miatt váltál meg. Nem tett eleget a szakma?

MP: Nem.

MN: Próbáltál ez ellen tenni?

MP: Igen, de kevesen álltak mellettem.

MN: Mit tudott volna elérni a szakma?

MP: Reálisan semmit. Maradt tehát a tiltakozás, amivel a Magyar Színházi Társaság - amelynek vezetőségében szintén tag voltam - többször is próbálkozott.

MN: Osztod azt a véleményt, miszerint az új Nemzeti Színház elveszti politikaiszimbólum-jellegét, ahogy először felmegy ott a függöny?

MP: A kormányváltásig nem vesztheti el ezt a politikai jelleget.

MN: Tehát most politikai célt szolgál...

MP: Talán nem azt szolgálja, de az új Nemzeti most politikai szimbólum - is. Az történt, hogy tervpályázaton nyert egy elképzelés, és elkezdődött az építkezés. Majd ennek a színháznak az építését abbahagyták. Idáig még el tudom fogadni a dolgot, bár nekem jobban tetszett az Erzsébet téri helyszín. Úgy gondolom, a színház közéleti terep, nem pedig templom, ahova zarándokolunk. Az a szállóige, hogy "hétre ma várom a Nemzetinél", azt jelenti, hogy ott áll meg a 6-os, tehát a város életének szerves része az épület. De azt még megértem, hogy városfejlesztési okokból máshol épül fel a színház. Ismerjük azt a fényképet, amelyen a Vígszínház a préri közepén áll. Később tényleg egész városrész épült fel körülötte. Tehát ezt még el tudom fogadni. De hogy a kormány nem azt a tervezőt kéri fel, aki eredetileg nyert, hogy leváltja a megválasztott igazgatót, hogy nem ír ki új pályázatot, hogy a szakma teljes kihagyásával végigviszi vitatható elképzelését: ez elfogadhatatlan a szakma azon részének, amely természetesnek venné, ha a demokratikus közéletiség elvei a színházművészetben is érvényesülnének. Ez azt eredményezi, hogy a Nemzeti Színház csak valakiké. Pedig az mindenkié. A valakiké, az rossz, a "hétre ma várom a Nemzetinél", az jó.

MN: A többi színház között is van, amelyik csak valakié, valakiké. A legutóbbi budapesti színigazgató-választásokkor is úgy tűnt, a lapok le vannak osztva.

MP: Pályázati rendszer van. Ha csak a jelenlegi igazgatók pályáznak, nincs mit tenni. Ha nem pályáznak egyes színházakra, akkor nem pályáznak. A pályázati rendszert egyébként jónak tartom. Egy igazgatónak időszakonként meg kell mérettetnie: alkalmas-e még a feladatának ellátására.

MN: Ugyanakkor azok is szakmabeliek, akik a döntnökök mellett "tanácsadnak", és akiknek a kilétét többnyire nem lehet tudni.

MP: Szerencsére én ezeket a dolgokat csak hallom, nem veszek részt bennük.

MN: Nem félsz attól, hogy - amennyiben három év múlva valóban önállósul a Madách Kamara, esetleg a te vezetéseddel - te is bekerülsz ebbe a politikai mókuskerékbe?

MP: Nem félek tőle. Mindenki annyira kerül bele abba a bizonyos kerékbe, amennyire belemászik. Én szakmai programot adtam be, amit most megpróbálok megvalósítani. Egyébként ha valaki városi tulajdonban lévő intézményt vezet, természetes, hogy a várossal együtt kell működnie. Ezt lehet ízléssel, bátran vagy ízléstelenül és gyáván csinálni.

MN: És ha megpróbálnak művészeti kérdésekbe is beleszólni?

MP: Kizárt dolog, hogy hagynám. De eddigi pályafutásom alatt még soha nem találkoztam ilyennel.

MN: A Madách Színház pályázatát viszont eleve úgy írták ki, hogy előbb vagy utóbb, de a Kamarát le kell választani.

MP: A pályázatban az szerepelt, hogy az új igazgató egyik feladata, hogy a Kamara leválasztását előkészítse, és bulvárszínházzá alakítsa. Erre én írtam egy pályázatot, ami szakmailag alkalmas volt a leválasztás előkészítésére, a bulvárszínház helyett azonban egészen más színházat képzeltem. Ha ez nem fért volna bele a képbe, nem fogadják el a javaslatot.

MN: Pályáztál máshova is a programmal?

MP: Komolytalan dolog sokfelé pályázni. Ott lehet színházat csinálni, ahol a pályázó elegendő számú olyan embert ismer, akivel együtt tud dolgozni. Nekem ez a Madách. Itt vannak azok a kollégák, akikkel tíz éve játszom együtt, ismerem a képességeiket. A szabadúszó éveim alatt pedig találkoztam olyanokkal, akiket meghívhatok. Itt megvannak azok a körülmények, amelyek között eséllyel tudunk dolgozni.

MN: Az általad összeválogatott gárdát vihetnéd más épületbe is.

MP: Ahhoz másokat el kellene küldeni. Azért olyan ritka a mostani helyzet, mert úgy lehet valami újat létrehozni, hogy senkit nem kell bántani.

Hermann Irén

szerző
Hermann Irén
publikálva
2001/39. (09. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...