"Furcsa érzések, érzéki hangulatok" (Kamarás Iván színész-énekes)

szerző
Horeczky Krisztina
publikálva
2000/2. (01. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

1984-ben végzett a Színművészeti Főiskolán, Kerényi Imre-Huszti Péter osztályában, majd a Nemzeti Színház tagja lett. A színházban akkoriban jött létre a fiatalokból álló társaság, melynek tagja volt többek között Bubik István, Rubold Ödön, Kubik Anna, Kováts Adél, Hirtling István és Mácsai Pál. Tizenegy éve Párizsban él. Egy ideje Cannes-ban, Rosella Hightower - a nyolcvanas éveiben járó, hajdanán világhírű balett-táncosnő, egykor a párizsi, a marseille-i opera és a milánói Scala balettigazgatója - állami balettfőiskoláján oktat színészmesterséget. Most újra Magyarországon van. A szegedi Nemzeti Színházban rendezi Örkény István Tóték című színművét, melynek január 14-én lesz a bemutatója. A darabot hat évvel ezelőtt is színpadra állította a Nemzetiben.

{k200002_44;b}1984-ben végzett a Színművészeti Főiskolán, Kerényi Imre-Huszti Péter osztályában, majd a Nemzeti Színház tagja lett. A színházban akkoriban jött létre a fiatalokból álló társaság, melynek tagja volt többek között Bubik István, Rubold Ödön, Kubik Anna, Kováts Adél, Hirtling István és Mácsai Pál. Tizenegy éve Párizsban él. Egy ideje Cannes-ban, Rosella Hightower - a nyolcvanas éveiben járó, hajdanán világhírű balett-táncosnő, egykor a párizsi, a marseille-i opera és a milánói Scala balettigazgatója - állami balettfőiskoláján oktat színészmesterséget. Most újra Magyarországon van. A szegedi Nemzeti Színházban rendezi Örkény István Tóték című színművét, melynek január 14-én lesz a bemutatója. A darabot hat évvel ezelőtt is színpadra állította a Nemzetiben.MaNcs: Egyszer azt mondta, Magyarországon már a főiskolán eldől egy színész sorsa: az ott oktató tanárok a hazai színházak egyedüli birtokosai - lévén az osztályvezető tanárok gyakran egyben színházigazgatók is -, ráadásul mindenki ismer mindenkit. Ebből az következik, hogy a növendékek lényegében nem dönthetnek a saját szakmai életükről?

Funtek Frigyes: Nem erről van szó. Csak a pályakezdésről beszéltem. Tehát: ha én történetesen színházigazgató volnék, és indítanék egy osztályt jövő szeptemberben, akkor minden bizonnyal olyan embereket keresnék, akikben biztonsággal látok tehetséget. Még akkor is, ha valószínűleg nincs abszolút tehetség, éppen ezért a tehetséget mindenki a saját felkészültsége, tudása, élete alapján ítéli meg. Ezek szubjektív döntések. Főiskolásként valóban rettegtem attól, hogy eldöntötték a sorsomat. Ismert színészként meg attól féltem, hogy nekem legalább húsz évig szép, fiatal fiúkat kell játszanom. Nem a szépségem miatt! Hanem mert ezek olyan szép, nagy szerepek.

MaNcs: Friss diplomásként került a Nemzetibe, és - a főiskolás évekkel együtt - hat évig volt a színház tagja. Tizenegy szerepet játszott.

FF: Egyszerre.

MaNcs: Egy évadban?

FF: Igen.

MaNcs: Legalább értem, később miért nevezte magát örömtelen színésznek.

FF: Azért ez bonyolultabb ennél. Volt a színházban egy erős, fiatal társaság. Ez a csapat, miután kijött a főiskoláról, akart valamit. Olyasmit képviseltek, amiért egy ideig érdemes volt ott dolgoznom. A rettenetes az volt, amire maga meglepve visszakérdezett. A tizenegy meglehetősen nagy szerep. Ezekből akár egy is elég vagy sok lett volna egy évadban. Alig jöttem ki a főiskoláról, máris azon kaptam magam, hogy gyári munkás lett belőlem. Valószínűleg nekem ez a rendszer nem felelt meg. Egyszerűen túltápláltak szerepekkel. És élet, szerelem, tanulás, világlátás, önmagunk látása nélkül számomra lehetetlenné vált, hogy mindezt tovább folytassam.

MaNcs: Elmondta, hogy a Nemzetiben csupán nagy színészeket akartak faragni magukból. Ezért nagy szerepeket kaptak. A kiválasztott darabok azonban nem igazán foglalkoztak a nemzedékük problémáival.

FF: Nem Igazán? Egyáltalán nem! Mindenki azokat a klasszikus színdarabokat és klasszikus megoldásokat kereste, amelyekben mi ugyanazt a sémát használtuk, mint előttünk százötven évvel. De ez a fiatal generáció - melynek tagjai ráadásul egyenként is különleges tartalmú emberek voltak, ma is azok - a nyolcvanas évek pontos lenyomatát jelentette. És ez sohasem érdekelt senkit. Nekem meg az a meggyőződésem, hogy mivel a színház a legaktuálisabb művészetek közé tartozott - a múlt idő nagyon fontos! -, sohasem engedhetjük meg magunknak, hogy ne keressük meg azokat a lenyomatokat, amelyek csak itt és most tudnak megszólalni. Mert - sem az életben, sem a színházban - nincs sem tegnap, sem holnap. Kizárólag ma van.

MaNcs: Ha ekkora hiányérzetük volt, miért nem hoztak létre saját előadást, miért nem verbuváltak társulatot?

FF: Hát igen. Ez az erő nem volt meg egyikünkben sem. Én rendezni szerettem volna, de nem kaptam sem biztatást, sem lehetőséget. Most - elvileg - teljesen normális dolog lenne társulatot létrehozni. Gyakorlatilag azonban mindez mégis sokkal nehezebb és lehetetlenebb, mint tizenöt évvel ezelőtt. Ez a csapda az egészben. Tizenöt évvel ezelőtt sokkal könnyebb lett volna kockáztatni azokkal a színészekkel, akik akkor ott voltak, mint most.

MaNcs: Sohasem érezte, hogy az állandó keresés egyértelmű hátrányt jelent ezen a pályán, főként Magyarországon?

FF: Ellenkezőleg. Boldog vagyok, hogy ilyennek születtem. Az a baj, hogy általában másokban keressük a megoldást. Ez alapvető tévedés. Mert a megoldás bennünk van. És én azt tartom a legelőnyösebb tulajdonságomnak, hogy mindig újrakezdtem az életemet. Egy kis faluból elmentem a nagyvárosba, ez nagyon tragikus újrakezdés volt. Aztán elmentem mérnöknek, majd építőmérnöki diplomával elmentem színésznek. Majd a Nemzetiből elmentem Franciaországba, és most megint elvetődtem egy újabb helyre, Cannes-ba. Ez az erő néha, egy időre, megkeseríti az életemet, viszont csak ez tesz képessé arra, hogy negyvenkét évesen is tudjak újrakezdeni, tanulni és talán előbbre lépni.

MaNcs: Miért mondta azt, hogy mielőtt elment volna Franciaországba, egyenesen csapnivaló életet élt?

FF: Mert nem éltem a saját életemet. A saját életem mellett éltem. Állandóan bent voltam a színházban. Csakhogy az élet nem a színház. A színház az színház. Az élet pedig élet. És nekem nem volt mit bevinnem a színházba. Kizárólag a színházi kínlódásainkat nagyítottam fel erős emberi tartalommá.

MaNcs: Amikor kiment Párizsba, nálunk leginkább azt tartották hírértékűnek, hogy egy ideig szobát festett.

FF: Pedig ebben valóban nincs semmi meglepő.

MaNcs: Később játszott színházban, több tévéfilmben, egy hatvanöt részes szappanopera főszerepét is megkapta, forgatókönyveket és színdarabot írt, monodrámát rendezett. De azt az űrt, amit itthon érzett, ott sem tudta betölteni.

FF: Mert az űrt nem lehet betölteni. Különben abbahagynánk az egészet. Leülnénk és pipáznánk. A megtalált dolgok mindig új keresést szülnek.

MaNcs: Olyan feladatokat is elvállalt, amiket itthon biztosan visszautasított volna. Tehát az ottani élete bizonyos szempontból önfeladással járt.

FF: Önfeladással egy másodpercig sem járt. Új ismeretekkel feltétlenül. Nem hiszem, hogy az ember feladja önmagát, amikor van egy gyereke. És azt a gyereket azért vállalja, mert azt akarja, hogy legyen gyereke. Huszonnégy órából huszonnégyet. Hogy nevelje, hogy tanítsa, hogy etesse. És én elmondhatom, hogy több időt töltök és töltöttem a fiammal, mint a színész kollégáimmal a büfében meg a színházban. A szobafestés meg már azért sem nagy dolog, mert ha éhes az ember, akkor enni kell, és ha a gyereke éhes, akkor enni ad. És ez az élet csak az enyém, és én ezt az életet sohasem éreztem kudarcnak. Sosem éreztem azt, hogy most valamit elhibáztam, most valamit elveszítettem. Ha a lelkiismeretemmel ketten maradunk, akkor is ezt mondom. Folyamatosan jelen vagyok az életemben.

MaNcs: Színész-rendezőként nem tartja fontosnak az úgynevezett image-építést?

FF: Ha én magamat építeném, és ezért kizárnék az életemből bizonyos dolgokat, rendkívül szegénnyé válnék. Mert az image-építéssel az ember eleve kizárja a nyitottság lehetőségét. Egyébként ez a dolog engem sem került el, sőt amikor Budapesten éltem, erősen bennem volt. De rájöttem, ha nem hagyom, hogy elérjenek hozzám a dolgok, akkor nem jön semmi. És nem akartam mások által gyártott és használt patronokat robbantgatni, nem akartam mások által rám ragasztott bélyegeket hordani, amikről azt hiszem, hogy az enyémek. Mert így nincs élet. Aztán lehet, hogy ezekkel a mondatokkal is az image-omat építem.

MaNcs: Amikor azt mondta, hogy a szerelmet, a szerencsét és magát a pályát - azaz a szakmai sikereket - ki kell provokálni, az önmenedzselésre gondolt?

FF: Nem. A keresésre.

MaNcs: A keresésnek semmi köze a provokációhoz.

FF: Ez igaz, de van olyan pillanat, amikor nem lehet keresni, ezért provokálni kell. El kell menni máshová, mást kell csinálni, mást kell szeretni.

MaNcs: Mintha mostanában nem provokálna olyan nagyon.

FF: Nem is tudom. Egyfelől most talán nincs itt az ideje. Művészi értelemben a provokáció akkor lehet a lét- és alkotóelemünk, ha legalább olyan jelentős és értékes alkotást hozunk létre, mint ami ellen provokálunk. Mert az üres provokáció vulgáris. Ilyenből manapság túl sok van. Másfelől elmúltam negyvenéves, ez is egy állapot.

MaNcs: Most meghúzza a vészharangot?

FF: Dehogy! Mindig ennyi idős akartam lenni. Sikerült. De nem csinálhatom azt, amit húszéves koromban, mert akkor nagyon hülye negyvenéves lennék. Tudja, az életben az egyik legnehezebb dolog eljutni odáig, hogy idegileg, fizikailag és szellemileg egy metszőpontban legyünk. Hogy a három görbe pontosan fedje egymást. És nálam most minden egy pontban van.

MaNcs: Nemrégiben azt nyilatkozta, hogy színházat akar alapítani Magyarországon a brooki elvek és tradíciók alapján. Leginkább Shakespeare-t játszva. Nem tudom, milyen információi vannak a hazai színházi életről, de...

FF: Ebből adódóan nem holnap reggel lesz sem a költözés, sem a színház. Nem tudom azt sem, hogy itt lesz-e vagy máshol. Még nem mondtam le erről a vágyamról sem, de még nem jött el az ideje. Ha eljön, belevágok, feltéve, hogy elég okos és tehetséges ember leszek a feladathoz. Ugyanakkor ezekkel a mondatokkal az a baj, hogy nem tudom, meddig keresek még mentséget magamnak. Mert ez az egész olyan, mint amikor egy családban azt mondják, gyereket kellene csinálni, de még nincs vízvezeték. Egy év múlva, amikor vízvezeték már van, éppen a kerti locsoló nincs felszerelve. Aztán lesz kerti locsoló, de jövőre azért nem tudunk, mert nincs füvesítve. Aztán elromlik a cső. És nem lesz gyerek. Szóval lehet, hogy egy kicsit én is ezt játszom magammal.

MaNcs: Mindenesetre távvezérléssel meglehetősen bonyolult színházat teremteni.

FF: Persze. Ehhez itt kell élni. De most belekezdtem valamibe, és én általában elmegyek a dolgok végéig. Egyébként nem érzem úgy, hogy az eddigi életem során csak ígérgettem magamnak. Eleinte híres színész akartam lenni, és híres is lettem. Egy kicsit.

MaNcs: Ez fontos?

FF: Hát persze! Miért, nem az?

MaNcs: Szerintem nem.

FF: Rendben van: később jó színész akartam lenni. És valamilyen módon mindig utolértem a vágyaimat. Sohasem kedveltem az álmegoldásokat. Az álmegoldás az, amikor azt mondjuk magunknak: az, ami most van, nem ugyanaz, mint amit akartam, de teljesen úgy néz ki, mintha az lenne. Én nagyon régóta nem hazudok magamnak ilyeneket. Van egy pont az életben - nem minden ember életében, és ne is legyen minden ember életében ilyen pont -, amikor az ember rendkívüli mélységekben kénytelen szembenézni az élettel - is. Ezt betegségnek hívják. És ebből a betegségből csak akkor tud az ember felépülni, ha a betegség lelki okait is megkeresi. Ez nem egyszerű, de ha sikerül, akkor utána ez az ember már nem fog sem csalni, sem hazudni magának. Legalábbis rájön, hogy nem érdemes, mert baj lesz belőle.

MaNcs: Maga - ezek szerint - beteg volt.

FF: Igen. Már mondogatták néhányan, pletykáltak is róla. Ennek ellenére a nyilvánosság előtt most beszélek róla először. Beteg voltam, és most gyógyult vagyok.

MaNcs: És ez súlyos betegség volt...

FF: Rákos betegségnek hívják. Operáltak, kezeltek, sok mindent csináltam végig. Öt évvel ezelőtt kezdődött, és talán most van vége. Azt hiszem. Sőt legyek őszinte? Vége van.

Horeczky Krisztina

szerző
Horeczky Krisztina
publikálva
2000/2. (01. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...