Háy Ágnes: Kiszámoltam, hétévente van ekkora kiállításom, és mindegyiket Török Tamás rendezte. A ´85-ös egy retrospektív volt "budán, a ´92-es majdnem teljesen a helyszínen készült, Székesfehérváron, mindaz pedig, ami most itt volt, ´92 óta készült. Voltak közben kis, egyszobás kiállításaim is, mint a Danse Macabre, de ez egész más dolog. Többen mondták, hogy remélik, gyakrabban lesz kiállításom - én nem remélem. Ez valahogy így jó. Nem lehet félévenként fordulópont az ember életében. Úgy jó nagy kiállítást csinálni, hogy az fontos legyen az ember "életrajzában". Azt hiszem, most ez történt. Nem írott "életrajzra" gondolok, hogy mikor milyen díjat kapott az ember, hanem az igazira, ami az életről szól. Ami nincs megírva, talán nem is lesz, de ami ettől még sokkal inkább van.
MaNcs: Mi vezet át egyik sorozatodból a másikba?
HÁ: Nem vagyok egészen lineáris, többféle gondolati sor létezik, de ezek mégis nagyon kötődnek egymáshoz, összetalálkoznak, szétválnak. Nehéz ezt... A drótokból egy ´93-as fotogramsorozat is van. A fotogram gyönyörű, benne van a drót ereje, de kimerevíti. A drótra nem lehet fokuszálni. Hogy meg lehessen tartani a mozgását is, a felfüggesztett drótok árnyékát vetítem keretbe: bekeretezett mozgóképek... Épp most említette Vidovszky László (Háy Ágnes több filmjének zeneszerzője - a szerk.), hogy már tízéves koromban is csináltam drótot, amit ő látott valahol.
MaNcs: Erre te nem emlékeztél?
HÁ: Emlékeztem, hogy csináltam, de hogy mikor, arra nem. Azokat elajándékoztam. Egyébként ez a tradíció is folytatódik. Eddig próbáltam "komoly" művész lenni, de senki se vett tőlem. Nem sikerült eladnom és meggazdagodnom, az valahogy más szakma. De miért lenne ez baj? Attól én még jól vagyok. Most elhatároztam, hogy maradok a régi, és elajándékoztam a kiállítást a barátaimnak. A művészetnek akkor van értelme, ha valahol valakinek valamit jelent. Nem akarom elfelejteni, hogy a művészet: ajándék.
MaNcs: Harminc év alatt soha nem kérdezte senki, hogy melyik kép mennyibe kerül?
HÁ: De, de akkor rettentő zavarba jövök... Ja igen, van egy vásárlóm... Van, hogy egyszerűen nem adok el, vagy igyekszem gyorsan összeveszni. Nem azért, mert a képet sajnálom, hanem mert az üzletté tevés idegesít. Az eladásban mindig van valami megalázó... Amikor a Szépművészeti Múzeum vagy valami alapítvány akart venni tőlem, először azt mondtam, hogy nem, aztán azt gondoltam, miért ne. Úgy volt, hogy húszezret fizetnek, aztán úgy, hogy inkább tízezret, mire én azt mondtam, vegyenek inkább egyet húszért, és egyet adok ajándékba. Így is lett. Ajándékozni mindig is ajándékoztam.
MaNcs: Vidovszkyt gyerekkorod óta ismered?
HÁ: Nem, csak ´71 óta. Bódy Gábor mutatta be, amikor a Balázs Béla Stúdióban elfogadták az első filmemet. Akkor kezdődött, nagyrészt Bódy folytán, hogy nem filmrendezők is csinálhattak filmet a Balázs Bélában, zeneszerzők, Vidovszky, Jeney, képzőművészek, Maurer Dóra. Tizenkilenc éves voltam. Mint a mesékben szokás, besurrantam a vetítőterembe, ahol felállva tapsoltak a Különc úrnak. Nem volt zenéje, mondtam is a Vidovszkynak, hogy nem szeretnék zenét, csak muszáj. Kérdezte, mire gondolok. Azt gondoltam, érdekes lenne a hangszalagra rajzolni, karcolni a zenét. Megcsináltuk, optikailag le lett olvasva, magnóra került, aztán ő ebből a zajanyagból rakta össze a zenét. Egy másik filmemnek egyébként én "írtam" a zenéjét, festett film volt, hol karcoltam, hol végigmentem rajta varrógéppel, úgy szólt, mint egy kürt.
MaNcs: Melyik ez a film?
HÁ: Sajnos elveszett. Valaki azt mondta, csinál róla egy kópiát. Valószínűleg kidobták. Nagyon sok minden elveszett - ez a másik élmény, ami miatt most inkább ajándékozok.
MaNcs: Milyen hangulata volt akkor a BBS-nek?
HÁ: Régi-szép-idők-akkor-volt-az-igazi emlékem van róla.
MaNcs: Ezt idézőjelben mondod?
HÁ: Nem annyira. Volt egy ügy, az avantgárd művészet, ami fontos volt, és volt a pénz, ami nem volt annyira fontos. Egyébként a régi szép időknek vége lett a 70-es évek közepére. Amikor még a Grunwalsky, Szomjas, Gazdag volt a Balázs Béla vezetősége, akkor az ember úgy érezte, hogy mi. Hogy ők engem képviselnek. Összevesztem egyszer valakivel a minisztériumban: beszélni akart velem, én meg ilyenkor nagyon ideges leszek. Miután a Balázs Béla elfogadta egy filmemet, behívattak a minisztériumba, hogy nem csak valami ujjgyakorlat-e, mi a mondanivalója meg minden, és én mondtam, hogy ilyen hülyeségeket tőlem ne kérdezzenek, a filmnek nincs mondanivalója, az kép. Nem bátor voltam, hanem hülye...
MaNcs: Bocs´, hogy közbevágok, de eszembe jutott a HÜJERÁDAI (vándorló falfirka a Mesék Budapestről című Mosonyi Aliz-könyvben - a szerk.).
HÁ: Jaj, ne. Tudom, tudom, nagyon sajnáljuk mind a ketten. Egyszer mondta a Rádai (Mihály operatőr, városvédő - a szerk.) nagyon szomorúan, hogy őt emiatt kinevetik. Addig ez soha eszembe sem jutott. Az Aliz se úgy gondolta. Nem tudom, miért pont ezt találta ki, de biztos, hogy nem őt akarta bántani. Nem tudom, nem a könyv volt-e hamarabb, mint az ő műsora.
MaNcs: A minisztériumban tartottunk.
HÁ: Úgy jöttem ki onnan, hogy nekem végem. Aztán találkoztam a Grunwalskyval a Halász-színházban, és mondta, hogy ne csináljak máskor ilyen botrányt, de ő elintézte, és megcsinálhatom a filmet. Ez most már hőskornak számít, de egyébként eléggé untam akkor a sok dumát. A kásarotyogást. Ezt valaki a Bódyra mondta. Nagy elméleti viták mentek a gyűléseken a dokumentaristák és az avantgárd között, a vezetőség pedig középen állt, és a filmművészetet képviselte, nem a filmgyártást.
MaNcs: Hogy illeszkedett a munkáid játékossága a "komoly" avantgárdhoz?
HÁ: Én hatéves koromtól biztos voltam abban, hogy művész leszek. Nekem nagyon sokat jelentett az avantgárd, máig inspirál, de nem tudtam igazán azonosulni vele. Akkoriban olyasmiket mondtak, hogy meghalt az avantgárd, meghalt a művészet. Erre én azt gondoltam, hát akkor jobb is valami nem halandóval foglalkozni. Szeretem a meséket, maradok a meséknél. Mindent lefordítok mesére. A tudományokat is szeretem, az iskolában fantasztikus élmény volt nekem a longitudinális rezgés, a Különc úr is azzal végződik.
MaNcs: A ´85-ös kiállításod katalógusában fel van sorolva néhány ember, akitől sokat tanultál.
HÁ: Nagyon fontosnak tartom, hogy én folytatás vagyok. Nem lennék az, aki vagyok, ha nem találkoztam volna azokkal, akikkel találkoztam. Ha én tisztelek valakit, attól mindketten növekszünk. Így nagyobb térbe kerül az ember, ami klausztrofóbia ellen is jó.
MaNcs: Az első: Krulik Frigyesné.
HÁ: Az általános iskolai rajztanárom, azt hiszem, textilművész volt. Azóta nem hallottam róla. Lelkes harcosa volt az absztrakt és modern művészetnek, neki köszönhetem, hogy egy görccsel kevesebb van bennem. Egyszer egy rajzpályázaton elfelejtették odaadni a díjamat, egy tábla csokit, illetve később megkaptam, ő viszont adott nekem egy kis Cézanne-könyvet. Egy 12-13 éves gyereknek ez nagyon nagy megbecsülés.
MaNcs: Ezután hamar meg is jelentek a rajzaid.
HÁ: Tizenhat éves koromban kezdte közöli őket Nagy László az Élet és Irodalomban. Ez úgy volt, hogy először a Perneczky Géza...
MaNcs: Aki második a felsorolásban.
HÁ: Anyám munkatársa volt a Képzőművészeti Kiadónál. Gyakran járt hozzánk. Aki ismeri, tudja, milyen: nem lehet vele beszélgetni, beül egy székbe, és beszél, beszél, beszél. Teljesen mindegy, hogy kinek, de nagyon érdekes dolgokat mond. ´ beszélt, beszélt, én meg hallgattam, hallgattam. Mutattam neki rajzokat, tetszettek neki, tehetségesnek tartott, kezdett elvinni kiállításokra, aztán jött a kávéházba, kocsmába járkálás. Ott voltam mindenütt, úgy ültem az asztal sarkán, Erdély Miklós szerint, mint egy kesztyű. Figyeltem, és azt gondoltam, a nagyok mindent értenek, ha nagy leszek, majd én is mindent értek. Aztán mire nagy lettem, rájöttem, hogy senki nem ért egyet a másikkal, tehát nincs is értés. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mit tanultam a Perneczkytől, egy állandó egyetem volt.
MaNcs: Bíró Dániel?
HÁ: A Halász-színháznál ismertem meg ´72-ben, addigra a Perneczky már kiment Németországba. ´ is olyan, akiben genetikusan benne van, hogy átadja a tudást. Nem művész, eredetileg ókorral foglalkozik, zsidó filozófiákkal, héberül is tanultam tőle, de megtanulni nem tudtam, arra nincs agyam. Beszélgetéseink voltak. Azt mondta valaki ránk egyszer, hogy olyan, mintha bura lenne körülöttünk.
MaNcs: Erdély Miklós.
HÁ: Egy másik tanítómester, formálisan is. Állandóan eszembe jut, amit egyik tanfolyamán a Ganzban úgy mellesleg mondott, amikor az volt a feladat, hogy az egyik embernek úgy kellett lerajzolnia a sámlit, hogy közben a másiknak meg kellett löknie a kezét. Ettől nagyon határozott, lendületes vonalak születtek, kis zászlókkal a végükön, gyorsan, koncentráltan kellett húzni őket, megelőzve a másik reakcióját. Erre mondta a végén az Erdély, hogy hát nem sokkal érdekesebbek, mint ha rendes rajzórán készültek volna? Izgalmasabbak, feszültség van bennük. A másik, amit mondott, hogy ez az, amiért nem panaszkodhatunk arra, hogy a körülmények zavarnak. Olyan könnyű belesüllyedni a panaszkodásba, pedig a körülmények csinálják a gyönyörű kis zászlókat az unalmas gondolatainkra.
MaNcs: Gémes János (Dixi).
HÁ: ´t végképp nehéz elmesélni. Az a baj vele, hogy agresszív lett, kezdte a klubban (a Fiatal Művészek Klubjában - a szerk.) váratlanul megtámadni és leütni a vékony, szemüveges fiatalembereket, egy lányt majdnem megölt, ok nélkül, hátulról, egy évig volt kórházban. Azóta őt mint személyt nem vállalom. De mint mestert igen. Nem tagadom meg, amit tanultam tőle. Csak beszélt, és nem értettem, mit mond - mellesleg senki nem értette -, de olyan sodra volt... ´85 előtt minden kiállításomat vele nyittattam meg. Azt hiszem, tudtam érte tenni valamit azzal, hogy akik addig megvetően kocsmai szónoknak tartották, a megnyitón kénytelenek voltak figyelni rá, és rájönni, hogy a Dixi jó dolgokat mond. Számára evidens volt, hogy tud az emberekről valamit. Rád néz, és tudja. Ez döbbenetes volt. Jön egy kutyasétáltató fiú, ő meg azt mondja neki: Te regényt írsz otthon. A fiú gyökeret ereszt, igen, mondja, honnan tudod? Rólam is mindig tudta, mi van. Az is mágia volt, ahogy a rendőröket tudta kezelni. A Hutyra Ferenc utcában lakott, és nem volt munkahelye. Akinek nem volt munkahelye az éjszakában, azt elvitték Baracskára. De ő, amikor a lakcímét kérdezték, úgy elmesélte Hutyra Ferenc életrajzát - amit szerintem csak kitalált -, hogy a rendőr azt se tudta, fiú-e vagy lány, örült, hogy elmehetett. Egy másik igazoltatásnál, az Egyetem presszónál meg a nőkről kezdtek beszélni, egészen belelkesített egy ilyen pici rendőrt, aki homályos szemekkel mesélte, mennyire szereti a nagydarab nőket. Igazi csodáknak voltam tanúja a Dixi jelenlétében. A Dixi egy mágus.
MaNcs: Nincs itt a névsorban, de az életedben, a rajzaidon ott volt dr. Krassó György is.
HÁ: Hát az egy másik történet. Nagyon sok mindenkitől tanultam még, de különösen az Új Zenei Stúdiótól: amiket most csinálok filmen, azt onnan meg úgy általában a zenéből tanultam.
MaNcs: Főiskolára nem akartál volna járni?
HÁ: Nem. A Dési Huber-körben rajzoltam, Laborcz Ferenctől tanultam szobrászatot. Tizenhat éves koromban bekerültem ebbe a társaságba, ahol a művészek annyit panaszkodtak, hogy mennyire rosszat tett nekik a főiskola, évekig tartott, míg utána megtalálták magukat, úgyhogy a művészeti főiskola kifejezetten károsnak tűnt. Amúgy egyetemre szerettem volna járni, föl is vettek Szegedre, matematikára - pszichológiára nem, a felvételin nem értékelték, hogy én nem értékelem a pszichológiakönyv struktúráját -, de akkor választanom kellett, hogy Szegedre megyek, vagy megcsinálom a Különc urat. Időnként sajnálom az egyetemet, máskor meg nem.
MaNcs: Még a nevekhez és a pszichológiához: Mérei Ferenc.
HÁ: Társaságból ismertük egymást, kedves ember volt. A neve miatt kértem tőle előszót a Sex könyvhöz. Magánkiadás akart lenni, és akkor még reméltük, hogy kapunk engedélyt. Egy másik interjúban elmondtam, hogy így kezdődött a szamizdat: mire elutasították az engedélykérelmet, kiderült, hogy a nyomdászok boldogan megcsinálják fusiban. Amit Mérei először írt, abból az derült ki, hogy ez valami feminista könyv. Mondtam neki, hogy erről szó sincs. Meghallgatta, és írt egy másikat. Nem akarom bántani, de nem igazán érzett rá, hogy mire gondolok, viszont nagyon jó érzést keltett bennem, hogy tisztelt, mert megvalósítottam valamit, ami neki nem sikerült: ő is szeretett volna művész lenni. Van egy idevágó angol mondás: nincs sikertelen művész, mert művésznek lenni már maga siker.
MaNcs: Londonban miből élsz?
HÁ: A gyerekem után kapott segélyből (aki Londonban született - a szerk.). Meg tudok belőle élni, és úgy tekintem, mintha fizetést kapnék, mert szerintem a művészeknek fizetést kéne adni azért, mert művészek... Nagyon szívesen tanítok egyébként, félévente-évente tartok is egy-egy tanfolyamot a London Filmmaker Schoolban és Budapesten. A legjobb a hands-on módszer, amikor közösen improvizálva filmet készítünk. A Danse Macabre is így készült itt, nekem is volt egy szólamom - én csináltam a csontvázat -, és a hallgatóknak is megvoltak a saját szólamaik.
Szőnyei Tamás
