A nagystílű gengszterek negyven fölött olyanok, mint a vadászó párducok: vaksötétben is látnak, szaglásuk kifinomult, hallásuk éles, mint a rugós kés, amivel karrierjük hajnalán megbicskázták lakónegyedük reményvesztett adósait. Észrevesznek mindent, még az autóbomba belobbanásának cérnavékony pattanását is – így aztán mi sem természetesebb annál, hogy ha az utolsó utáni századmásodpercben is, de sértetlenül képesek katapultálni egy lángra kapó járgányból. Martin Scorsese bűnözői életpályát diszkrét fényezéssel tálaló Casinójának keretként felhasznált alappoénja pontosan erre a tudásra épült – és tökéletesen ugyanígy indul a gengszterkarrier-történetet finoman szidolozva elővezető Nem írnek való vidék is, melynek alkotói a változatosság kedvéért a keretes szerkezet alkalmazása mellé tették le az ötvencentest.
Ennyit az originalitásról: ha dj volna, Jonathan Hensleigh rendezőről azt mondanánk, hogy mixcédét készített az amerikai gengszterfilm elmúlt harminc-negyven évéből kicsent mintákból – ahogyan erre amúgy a mű magyar címe is utalni igyekszik (csak kár, hogy a Coeneket veszi célba – a helyes megfejtés inkább a Clevelandi nagymenők lett volna). De ha az ötlettelenség nem is, Hensleight a pénzhiány már képes volt sarkallni valamire. A Nem írnek való vidék ugyanis annyira filléres mozi, hogy semmiféle tér nem maradt benne a könnyen elbénázható formai és hangütésbéli kísérletezésnek: nála a keresetlen, tutira menő beállításokban elénk terelt színészeken múlik minden. És itt jön a csavar! Hensleigh filmje ugyanis csak látszólag tökéletes megidézése a B-filmkészítés aranykorának: hogy a jótékonykodási láz vagy valami egyéb volt-e az oka, nem tudható, csak a tény biztos, hogy ebben a moziban sztárok egész kommunája serénykedik a szemünk előtt. Persze nem a legfrissebb csillagok, az sehogy sem illett volna a képbe, a tegnap hősei közül viszont eléggé a krém. E sokat látott aktoroknak pedig valószínűleg elég volt egyetlen pillantás a büfékocsi kínálatára ahhoz, hogy rájöjjenek, itt most nagyon nem az Oscar-bizottság meggyőzése a pálya. A majomkodás így szerencsésen elmarad – helyette rutinból hozzák a tutit, amit szeretünk: Val Kilmer kiégett és cseppfolyós, Christopher Walken diszkréten túlvilági, Vinnie Jones kíméletlen, és a tévésorozatokból verbuvált partnereik (az emberarcú pszichopata főhőst a Rómából ismerhető tag adja, csinos feleségét a Vészhelyzetben, a szakszervezeti bedarálásnak dőre módon ellenálló rokonszenves hájpacnit a Maffiózókban zártuk a szívünkbe) is derekasan helytállnak.
Így aztán e brutális kiszámíthatósága miatt is felettébb feszültségmentes darabról mégiscsak azt kell mondanunk, hogy elmulasztása inkább ellenjavallt – még ha csak a zsáner igazán elkötelezett hívei számára is.
Forgalmazza a Budapest Film
