Miben különbözik ez a holokausztfilm a többi holokausztfilmtől?
A soá emlékezetének (filmen, könyvben, szóban elmesélve) manapság két csapdája van. Az egyik a ritualizált ábrázolás, amelyhez póznaként verik le a kötelező, elhagyhatatlan elemeket, toposzokat, és ezek között kell kifeszíteni az egyéni történeteket. Ha nem férnek el vagy nem fekszenek ki hézagmentesen, akkor nem a karókat helyezik át vagy iktatják ki, hanem a nagymama sztoriját igazítják át, hogy "hiteles" legyen. A másik az utánjátszott holokauszt: a többnyire fiatal alkotó az olvasottak/látottak alapján dobja össze a maga történetét, ami egyfelől siralmas közhelytárat eredményez, másfelől jó esély van arra, hogy a következő (még fiatalabb) alkotók számára már ez is forrásanyag lesz.
Az Egyéletes kaland huszonéves rendezői ha akarnának sem eshetnének bele e csapdákba, mert nem sokat tudnak a holokausztról, annak (nagy-)magyarországi változatáról meg az égvilágon semmit. Valójában nem is a történelmi tanúságtétel érdekelte őket, hanem egy fura alak. Thomas Beck, azaz Beck Tomi nyolcvanévesen is falja az életet, iszik, dohányzik, sportol, utazgat és rockkoncerteken csápol. Úgy csillog a szeme, mintha valami nagyon erős cuccot tolna, pedig csak füvet szívott, és már arról is lejött. És nőt is hoz magával a történetbe, a velekorú, tüneményes Edith Greimant. Kamaszként jöttek össze a kistarcsai ún. gyerektáborban (az elnevezés perverzitásába bele se menjünk), 1944 idilli hónapjaiban, hogy aztán évtizedre elszakadjanak egymástól, és csak most, nyolcvanévesen találkozzanak ismét, másodjára is egymásba szeressenek, és összekössék az életüket.
Beck Tomi világéletében a szerencse fia volt. Miután 15 évesen túlélte a vészkorszakot, etruszk programot választott magának: "ma bort iszom / holnap, az nincs". Tamás a bort vodkával helyettesítette - számítása szerint 5 ezer litert fogyasztott el nyolcvanéves koráig -, de a többi stimmel. Sikeres, gazdag vállalkozó lett, előbb ifjú, majd egyre korosodó arszlánként habzsolta az élvezeteket, egyik aranykorból a következő aranykorba lépve hat gyönyörű feleség oldalán. Mozgalmas pályáján egyszerűen nem maradt idő, sem tér a gyászos emlékezésre, panaszra, vádra, s a többire, amit a túlélőkhöz társítunk. Edith sem ért rá a múltra a négy gyerek és a férje mellett, akivel harminckilenc évig, a haláláig élt boldog házasságban, és azóta is gyászolja. Az sem lehetett mellékes, hogy Ausztráliában telepedtek le, a férfi Sydneyben, a nő Melbourne-ben, ahol semmi nem emlékeztethette őket arra a világra, amit maguk mögött hagytak.
Másfelől Thomas Beck a legjobb példa arra, hogy van, amit nem lehet elfelejteni, bármennyire szeretnék. (Nem lehet, és joguk sincs rá. Kutya kötelességük elmesélni a fiaiknak, akiket talán épp a felejtés jegyében hoztak a világra, és amikor már azt hitték, hogy a múlt örökre el van temetve, kiásatták velük. Ezt a keserves leckét sokára és nehezen tanulta meg a holokauszt-túlélők első nemzedéke.) A brit rendezők helyesen jelölik ki azt a csapásirányt, hogy minden túlélőnek megvan a maga külön története, és ennek elmondására a dokumentumfilm talán a legjobb műfaj. Egyszer-kétszer elgyengülnek ugyan, és megpróbálják az alany szájába rágni, mit kellett volna éreznie, és mit illene mondania, de Thomas Beck szerencsére nem szívbajos. Soha nem érdekelték különösebben az elvárások, és ha már múltidézésre adja a fejét, nem fogja elhallgatni, hogy a túlélésnek esetenként rögös az útja, egyszer náci tiszt csicskása lesz az ember fia, másszor orosz tiszt szodomizálja.
Tamás és Edith külön mesélik el az életútjukat. Mindketten a Felvidéken születtek és nevelkedtek, Tomi apjának Vágán (Vahovce - galántai járás, nagyszombati kerület) volt malma, Edithéknek északabbra, a morva határon kocsmájuk. Az alkotóknak sajnos nem terjed ki a figyelmük az olyan egzotikus nyelvekre, mint a szlovák vagy a magyar, nem derül ki, mi a hősök anyanyelve, és milyen nyelven beszéltek egymással annak idején. Ma már persze az angol megy nekik leginkább (persze az is logikus magyarázat, hogy ezt kérték tőlük az alkotók), de a forgatás idején a szülővárosába látogató Tamás a gyerekkori barátjával gond és akcentus nélkül beszél magyarul, Modrában (Modra nad Cirochou - homonnai járás, eperjesi kerület) - ahol egy ideig mindkettőjüket (egymástól függetlenül) bújtatták - a helyiekkel szlovákul. De tudott németül és oroszul is, ami igencsak hasznosnak bizonyult az életben maradáshoz. Edithről kezdetben azt feltételezzük, hogy a (cseh)szlovák volt a fő nyelve, ám egyszer csak előkerül egy újabb közös helyszín, ahol szintén egymásról nem tudva fordultak meg: Tamás Nové Zámkyként említi, Edith angol szövegéből viszont élesen kiugrik a tiszta magyarsággal ejtett Érsekújvár.
Sam Lawlor és Lindsay Pollock az öregkori egymásra találásra hegyezi ki a dolgot, és a néző nem győz hüledezni az idáig vezető út elképesztő kanyarjain, a sors megannyi fintorán, s még az is felmerül benne, hogy hátha létezik predesztináció: ezt a két embert jóformán a születésétől terelgette egymás felé valami titokzatos erő, néha csak egy napon vagy néhány száz méteren múlt a találkozásuk, és így ment ez nyolcvan éven át. De ha ez volt megírva, akkor elmondhatjuk, hogy végül bejött a papírforma.
Gyártotta és december 22-én, 21.20-kor bemutatja az HBO
