Jó, jó, de asztalnál meghalna! - mondá az öreg cigányprímás, aki a vicc szerint Yehudi Menuhin szólóestje után értékelte így a méltán világhírű hegedűművész teljesítményét. Valahogy így vagyunk Harrison Forddal is. Napestig sorolhatnánk a nálánál jóval képzettebb, változatosabb repertoárral bíró, hitelesebb jellemábrázolásra képes színészeket, és lehet, hogy sietve is csak másnap érnénk Han Solo, Indiana Jones és Jack Ryan megformálójához. Ha csak a Forddal egy időben (a hatvanas évek végén) induló és máig főszerepekben forgolódó pályatársakat nézzük, a színész ebben a sorban is messze De Niro vagy Al Pacino mögé szorul, ám hiába a method acting és az Actors Studio minden mesterkurzusa, ha egyszer nyeregben, ostorral a kézben, szűkszavú kalandorként kell legyőzni a nácikat (birodalmiakat, szovjet csapatokat, Amerika-ellenes terroristákat).
Nyilvánvalóan másfajta tehetség kell ide, mint mondjuk a kialvatlan szemű taxizáshoz vagy Frank Serpico igazságkereséséhez, és Ford, becsületére legyen mondva, soha nem is erőltette a lelki csipkeverést: józan színészi ítélőképességét dicséri, hogy viszonylag kevésszer akart kevesebbnek látszani a világverő hősnél vagy a cserkésztisztességű, nemes férfiúnál. "Kétféle stílusom van - jegyezte meg egyszer Robert Mitchum - a lovas, meg a ló nélküli." Az előtte szólóhoz hasonlóan Ford sem bonyolította túl színészi hitvallását, és ha kérdezték, Indiana Joneshoz méltó blazírtsággal oszlatta el a színészmesterség körüli lilás ködöt.
Az idén 66 éves színész elég jókor indult ahhoz, hogy elérje az új-hollywoodi csatlakozást, de első színészi szárnypróbálgatásai arra az időszakra estek, amikor későbbi munkaadói (Lucas, Spielberg, Coppola) még a hátsó udvarban játszottak, vagy a használt (B, Z, trash, exploitation - kinek mi tetszik) filmekkel kereskedő Roger Cormannél végezték a piszkos munkát. Maga is kivette a részét a kezdők sovány sorozat-diétájából: az első méterek kifutófiúkkal, névtelen western- és rendőri segéderőkkel voltak kikövezve, és ami azt illeti, a repülőrajtot vevő új-hollywoodiak sem benne látták az alteregójukat, sokkal inkább Richard Dreyfussban, Jack Nicholsonban, Gene Hackmanben vagy Robert De Niróban. Miközben egyik sztáravatás követi a másikat, Ford valahol a háttérben poroszkál, és ha éppen semmi sem esik le, eredeti szakmájában (asztalos) gyakorolja magát. Többnyire azért neki is jut hely az első vonal második-harmadik sorában, például nemegyszer ment át a szobán, egy esetben pedig ajtót is nyitott Coppolánál (Apokalipszis most, Magánbeszélgetés), Lucas pedig az American graffiti vége felé számított rá egy többsoros vendégszerepben, ami arra mindenképpen jó volt, hogy bejuttassa a Csillagok háborúja próbafelvételeire.
És messze, messze, egy távoli galaxisban,
ami épp akkora, mint Lucas és Spielberg összenyitott gyerekszobái, szép sorjában megszületnek a fordi hősök: először Han Solo, majd négy évre rá Indiana Jones is, jönnek a folytatások, és ahogy telnek az évek, úgy hangzik el Ford szájából a popkultúra megannyi híres egysorosa. A pénztárgépek szépen csilingelnek, Spielberg és Lucas a fele életművüket is felhúzták már, de Ford, a színész, még távolról sem az a (piaci) tényező, amelyet a nevével fémjelzett filmek népszerűsége sugallna. A hollywoodi könyvelésen másfajta számtant alkalmaznak a színészekre, és a nagy kérdés, amelyre sem a Star Wars-filmek, sem az Indiana Jones-sorozat, de még Ridley Scott Szárnyas fejvadásza sem adta meg a választ, valahogy így hangzott: mit ér a színész, ha látványos sci-fi panoráma és ostorcsattogtatás nélkül kell sikerre vinnie egy filmet? Az igazi erőemelés csak ezután következett, és ha nincsenek a maradandónak csak ritkán nevezhető, de Forddal a nyeregben jól eladható krimik, limonádék és thrillerek, amelyek ezután, a nyolcvanas évek második felétől következtek, ma tán Ford is hasonlóképpen keresné a kenyerét, mint Mark Hamill vagy Carrie Fisher, azaz régi Star Wars-beli harcostársai. A birodalom elleni sikeres fellépés, de mindenekelőtt a frigyláda felkutatása csak arra volt jó, hogy kiderüljön; Ford az őserőt birtokló akcióhős és a csetlést-botlást mesterien művelő bonviván kivételes tehetségű keveréke, de az csak ezután dőlt el, miként lehet mindezeket az erényeket - együtt vagy külön, Spielberggel, de főleg nélküle - hosszú távon kamatoztatni. A máig húzódó kísérlet sikerét jelzi, hogy Shia LaBeouf egyelőre csak a Ford melletti oldalmotoros szerepét kaphatta meg a negyedik Indiana Jones-filmben, de már pedzegetik, hogy az ötödik részben fordul a kocka, és már nem az övé lesz a főszerep. Aki magyar idő szerint még mindig akkora sztár, amekkoráról már nem utcát, vagy ha sokat jótékonykodott, egyetemi szárnyat szokás elnevezni, hanem hangyafajtát. Politikailag független állatsereglet lévén az erősen republikánus Schwarzenegger nevét éppúgy viseli egy frissen felfedezett alfaj, mint a bevallottan demokrata párti Fordét, és egyelőre panasz még egyik bolyból sem érkezett. Legfrissebb információink szerint a Harrison Fordról elnevezett ízeltlábúak büszkén viselik a megasztár nevét, és munkakedvüket az sem szegte, hogy névadójuk az elmúlt évek során nem mindig a legjobb formáját (Tűzfal, Hollywoodi őrjárat stb.) mutatta. Hol a humor maradt ki az akcióból, hol az akció a poénokból, de legtöbbször maga a film maradt el: csak egy annak látszó valami volt odavetve, és Ford neve a részvényesek megnyugtatására. Egy negyven éve futó pálya persze ennél jóval többet is elbír, egy olyan párját ritkító diadalmenet pedig, mint Harrison Fordé, még annál is többet. Akinek azonban már életében szobrot állítanak a főtéren (nem is beszélve a hangyás ügyről), annak nagyon nem áll jól a vereség, de még egy döntetlen sem.
