Interjú

"Háborúban állunk"

Jean-Paul Jaud dokumentumfilm-rendező

  • Szalkai Réka
  • 2013. június 1.

Film

A Canal+ egyik alapítójával a Kísérleti egerek vagyunk? című, magyar mozikban is látható dokujáról beszélgettünk Budapesten.

Magyar Narancs: Ez már a második filmje, amiben Franciaország mellett Japán is döntő szerepet kap. Miért?

Jean-Paul Jaud: Japán a huszadik század végére emblematikus országává vált a kontinensének, majd Fukusima után az egész Földnek. A globalizáció és a technológia szimbóluma. Ha ott valami megváltozik, az az egész világra kihat. Japánban az utóbbi években hatalmas fejlődésnek lehettünk tanúi, például sikerült elérni az atomenergia-felhasználás szinte teljes megszüntetését.

MN: Úgy érzi, hogy harcos dokumentumfilmjei hatással lehetnek a világ dolgaira?

JPJ: Nézze, a Vigyázat, ehető! - a francia bioforradalom 2008 közepén jött ki, és 2010 elejére a biotermékek fogyasztása húsz százalékkal megnövekedett Franciaországban, különös tekintettel az élelmiszerekre. Nem azt mondom, hogy ez csak az én filmemnek köszönhető, de jelentősen hozzájárult. A nálam bemutatott biokantin hatására számos iskola döntött úgy például Saint-Étienne-ben, Marseille-ban vagy akár Párizsban is, hogy ilyen, természetes alapokon működő étkezdét alakít ki. Franciaországban egyre több termelő tér át biogazdálkodásra.

MN: Nekem elég sok ismerősöm van, akit sokkal inkább leköt az, hogy hogyan fizeti ki a számláit és a hiteleit, mint a géntechnológia vagy az atomenergia káros hatása.

JPJ: Nekik azt kell elmondanunk, hogy ez a két technológia az egész emberiség jövőjére veszélyes, Fukusima mindannyiunknak hatalmas katasztrófa volt, hiszen ez a bolygó nem is olyan nagy, mint ahogy azt gondoljuk. Ha Magyarország és a magyarok az emberiség részének tekintik magukat, akkor muszáj ezekre a kérdésekre is odafigyelniük; háborúban állunk, ahol azonnali intézkedésekre van szükség, ez az egyetlen lehetőségünk arra, hogy e rémségek visszafordíthatatlan hatásait megállítsuk, ez pedig túlmutat a személyes gondokon-bajokon.

MN: Nekem ez kicsit utópisztikus.

JPJ: A nagyvárosok jelentős többségében, és gondolom, ez Budapesten sincs másképp, a filmem közönségének java fiatal nő, akik valamikor anyák lesznek. Nagyon fontos a véleményük helyes formálása, hogy sokkal okosabbak legyenek azoknál az arrogáns és mértéktelenül buta férfiaknál, akik politikusnak állnak.

MN: Mit szólnak ehhez a gyermekei?

JPJ: A lányom, Marie Csernobil másnapján született - 1986. április 27-én. Én egy kis élőlényt hoztam létre akkor, amikor az emberek egy elmebetegekből álló kisebbsége egy szörnyeteget alkotott meg. Mi is akkor az emberiség jövője? - erről akarok beszélni a filmjeimben.

MN: Találkozott olyanokkal, akik a csernobili katasztrófa közvetlen közelében élnek?

JPJ: Nem, sőt még a régióban sem jártam soha. Én általában az események hatására csinálom a filmjeimet, és Csernobil idejében még nem voltam elkötelezettje a témának.

MN: Mi a következő filmterve?

JPJ: Egy film a szépségről. A hogyanját még nem tudom, csak a miértet: Dosztojevszkij mondta, hogy csak a szépség mentheti meg a világot. Mindent megmenteni persze nem biztos, hogy sikerül, de a szépség a mi igazi gazdagságunk, és a leggyönyörűbb benne az, hogy számokkal nem mérhető.

MN: Honnan lesz erre pénz?

JPJ: A jó televízió feladata az informálás, az igazság láthatóvá tétele. A francia Canal+, amelynek alapító tagja, úttörője vagyok, nemcsak az egyetlen csatorna, amely levetíti a filmjeimet, hanem már előre meg is vásárolja őket, és egyáltalán nem mondható hálátlannak.

Kísérleti egerek vagyunk?

Egerek helyett patkányokat etetnek, csaknem két éven át, s nézik, mérik, összegzik tudományos grafikonokkal is kifejezve, hogyan pusztulnak el. Helyesebben: döglenek meg, testükön óriási tumorokkal, májukban a kergemarhakórnál megfigyelt elváltozásokkal. Nem akármit esznek a rágcsálók, hanem génkezelt magvakat, pontosan olyanokat, amilyeneket velünk, emberekkel is etetnek az erre szakosodott, a világ élelmiszergondjainak megoldására hivatkozva hihetetlen profitot termelő cégek - közvetve, az állati takarmányon át vagy közvetlenül, különféle adalék anyagok, mindenekelőtt húskészítményekhez kevert szója formájában.

Föléljük, elpusztítjuk, amink van, lakhatatlanná tesszük életterünket - ezt állítja immár harmadik, szenvedélyes felhívásnak is értelmezhető filmjében a francia rendező. Tudósok, aktivisták, (nem mindig higgadtan viselkedő) környezetvédők támasztják alá mondandóját, igazi döbbenetet azonban az vált ki, amikor értesülünk, hogy az egyik korábbi film növényvédő szerektől megbetegedett szereplőjével éppúgy végzett a rák, mint ahogy az itt látható dokkmunkásnak - aki évekig rakodta markológéppel a génmódosított kukoricát, s lélegezte be annak sűrűn szállongó porát - is csak három hónapja volt hátra.

Előkerül a másik fő téma is, amely Jaudot foglalkoztatja: a nukleáris energia. Az elfogadottól jócskán eltérő megvilágításba helyezi Csernobilt, elmegy Fukusimába, s táblázatokon szemlélteti, mi történne egy hasonló balesetnél atomerőművekkel bőségesen ellátott hazájában.

Mindemellett nem mulasztja el felmutatni részint az alternatívát - a környezettudatos (vagyis bio)gazdálkodás megvalósult és működőképes példáival -, részint az alternatívanélküliséget, annak beláttatásával, hogy az energiaigény csökkentése révén ki kell váltani a veszélyes erőműveket. Sokak szerint igaza van.

TPP

 

Forgalmazza az Anjou Lafayette

Neked ajánljuk