VERZIÓ - Interjú

„Hallatni szerette volna a hangját”

Rokhsareh Ghaemmaghami filmrendező

  • Oksana Sarkisova
  • 2016. november 15.

Film

Az iráni alkotó együtt járja filmjével és hősnőjével a világot, remélvén, hogy az Iránban élő afganisztáni menekült lány története segíthet egyes embereknek életük megváltoztatásában. Szeretnének Afganisztánba is eljutni, de arra nincs esély, hogy elkészültének színhelyén, Iránban is bemutathassák munkájukat – mert ott a nők nem énekelhetnek.

Magyar Narancs: Mikor határoztad el, hogy filmet készítesz Sonitáról, a Teheránban élő afgán menekült lányról?

Rokhsareh Ghaemmaghami: Az unokatestvérem szociális munkás, egy gyermekmunkásokat és utcagyerekeket támogató nonprofit szervezetnél dolgozik, ahol Sonita is segítséget kapott. Az unokatestvérem kért meg, hogy keressem fel, hátha segíteni tudom a zenei álmai megvalósításában. Egy barátom vállalkozott a zenei alapképzésére. Az órák az én lakásomon voltak, így minden héten találkoztam Sonitával, és egyre többet tudtam meg az életéről, az álmairól, a nehézségeiről. Végül úgy döntöttem, hogy csinálok róla egy fimet.

MN: A filmnek nyitott a vége. Hogyan változtak menet közben a kezdeti elképzeléseid?

RG: A forgatás során jelentős változásokon ment át a tervem. Kezdetben a regisztrálatlan afgán bevándorlók és a gyermekmunka kérdései érdekeltek, és nem foglalkoztam a kényszerházasságokkal. Egy komor történetet akartam elmesélni az afgán tizenévesekről, akiknek minden reménye füstbe megy az áldatlan helyzetük miatt. Hontalanok, nincsenek papírjaik, és ez kirekeszti őket az iráni oktatásból, csak a gyermekmunka marad nekik. A vége pedig egy kényszerházasságokról szóló film lett.

MN: Könnyű volt rávenni Sonitát, hogy vegyen részt a projektben?

Rokhsareh Ghaemmaghami és Sonita Alizadeh

Rokhsareh és Sonita

Fotó: Getty Images

RG: Hallatni szerette volna a hangját, és én megadtam rá a lehetőséget, így benne akart lenni a filmben. Persze voltak hullámvölgyeink, és eltartott egy ideig, mire megnyílt és bízni kezdett bennem.

MN: Hogyan fogadta a család, hogy film készül Sonitáról?

RG: Eleinte aggódtak, különösen azért, hogy milyen színben fog feltűnni Sonita. Azt szerették volna, ha „erényes” képet mutat magáról, de apránként hozzám szoktak és megkedveltek.

MN: Milyen dilemmákat okozott neked, amikor a család úgy döntött, hogy pénzért kiházasítja Sonitát?

RG: Féltem, hogy ha beavatkozom, tönkreteszem a film témáját. Viszont furdalt volna a lelkiismeret, ha nem teszek semmit, hiszen pár ezer dollárral, ami nem egy óriási összeg, megváltoztathatnám Sonita életét. De az sem lett volna helyes, ha megmentőként lépek fel a saját filmemben, másfelől nem tudtam, hogyan őrizhetném meg a film hitelességét, ha nem szerepelek benne.

MN: Hogyan reagált a közönség a különböző országokban?

RG: Azt remélem, hogy Afganisztánban bemutathatják a filmet, de Iránban, ahol a nők nem énekelhetnek a nyilvánosság előtt, nem, mert énekesnő szerepel benne.

MN: Milyen fogadtatásban részesülnek az afgán menekültek Iránban? Van esélyük a társadalmi integrációra?

RG: Hárommillió afgán menekült van Iránban, legnagyobb részük a hazara kisebbség tagja, akiket síitaként kirekesztenek Afganisztánban. Iránban is diszkriminálják őket, nem integrálódnak a társadalomba, leginkább az alulfizetett nehéz fizikai munkák jutnak nekik. Mindig fennáll a deportálás veszélye, ezért nem panaszkodhatnak, ha rosszul fizetik őket, vagy meg sem kapják a bérüket.

MN: Sonitával együtt utaztok a filmmel, kampányolva a gyerme­kek és a nők jogaiért. Mennyire számít és mit érhet el egy dokumentumfilm?

RG: Nem változtathatja meg a világot, de egyes emberek életébe változást hozhat, és az ember tegye meg azt, amit tehet.

Névjegy

Rokhsareh Ghaemmaghami filmrendezést és animációt tanult a teheráni Művészeti Egyetemen. Az animációs dokumentumfilmről mint új kifejezési formáról írta a szakdolgozatát.

Eddig hat dokumentumfilmet rendezett, köztük a Cyanosis és a Going up the Stairs széles körű nemzetközi érdeklődést keltett. Már több mint húsz nemzetközi díja van. Legutóbbi munkája, a Sonita a legjobb dokumentumfilm közönségdíját nyerte az IDFA amszterdami filmfesztiválján.

 

Neked ajánljuk