VERZIÓ - Interjú

„Hallatni szerette volna a hangját”

Rokhsareh Ghaemmaghami filmrendező

  • Oksana Sarkisova
  • 2016. november 15.

Film

Az iráni alkotó együtt járja filmjével és hősnőjével a világot, remélvén, hogy az Iránban élő afganisztáni menekült lány története segíthet egyes embereknek életük megváltoztatásában. Szeretnének Afganisztánba is eljutni, de arra nincs esély, hogy elkészültének színhelyén, Iránban is bemutathassák munkájukat – mert ott a nők nem énekelhetnek.

Magyar Narancs: Mikor határoztad el, hogy filmet készítesz Sonitáról, a Teheránban élő afgán menekült lányról?

Rokhsareh Ghaemmaghami: Az unokatestvérem szociális munkás, egy gyermekmunkásokat és utcagyerekeket támogató nonprofit szervezetnél dolgozik, ahol Sonita is segítséget kapott. Az unokatestvérem kért meg, hogy keressem fel, hátha segíteni tudom a zenei álmai megvalósításában. Egy barátom vállalkozott a zenei alapképzésére. Az órák az én lakásomon voltak, így minden héten találkoztam Sonitával, és egyre többet tudtam meg az életéről, az álmairól, a nehézségeiről. Végül úgy döntöttem, hogy csinálok róla egy fimet.

MN: A filmnek nyitott a vége. Hogyan változtak menet közben a kezdeti elképzeléseid?

RG: A forgatás során jelentős változásokon ment át a tervem. Kezdetben a regisztrálatlan afgán bevándorlók és a gyermekmunka kérdései érdekeltek, és nem foglalkoztam a kényszerházasságokkal. Egy komor történetet akartam elmesélni az afgán tizenévesekről, akiknek minden reménye füstbe megy az áldatlan helyzetük miatt. Hontalanok, nincsenek papírjaik, és ez kirekeszti őket az iráni oktatásból, csak a gyermekmunka marad nekik. A vége pedig egy kényszerházasságokról szóló film lett.

MN: Könnyű volt rávenni Sonitát, hogy vegyen részt a projektben?

Rokhsareh Ghaemmaghami és Sonita Alizadeh

Rokhsareh és Sonita

Fotó: Getty Images

RG: Hallatni szerette volna a hangját, és én megadtam rá a lehetőséget, így benne akart lenni a filmben. Persze voltak hullámvölgyeink, és eltartott egy ideig, mire megnyílt és bízni kezdett bennem.

MN: Hogyan fogadta a család, hogy film készül Sonitáról?

RG: Eleinte aggódtak, különösen azért, hogy milyen színben fog feltűnni Sonita. Azt szerették volna, ha „erényes” képet mutat magáról, de apránként hozzám szoktak és megkedveltek.

MN: Milyen dilemmákat okozott neked, amikor a család úgy döntött, hogy pénzért kiházasítja Sonitát?

RG: Féltem, hogy ha beavatkozom, tönkreteszem a film témáját. Viszont furdalt volna a lelkiismeret, ha nem teszek semmit, hiszen pár ezer dollárral, ami nem egy óriási összeg, megváltoztathatnám Sonita életét. De az sem lett volna helyes, ha megmentőként lépek fel a saját filmemben, másfelől nem tudtam, hogyan őrizhetném meg a film hitelességét, ha nem szerepelek benne.

MN: Hogyan reagált a közönség a különböző országokban?

RG: Azt remélem, hogy Afganisztánban bemutathatják a filmet, de Iránban, ahol a nők nem énekelhetnek a nyilvánosság előtt, nem, mert énekesnő szerepel benne.

MN: Milyen fogadtatásban részesülnek az afgán menekültek Iránban? Van esélyük a társadalmi integrációra?

RG: Hárommillió afgán menekült van Iránban, legnagyobb részük a hazara kisebbség tagja, akiket síitaként kirekesztenek Afganisztánban. Iránban is diszkriminálják őket, nem integrálódnak a társadalomba, leginkább az alulfizetett nehéz fizikai munkák jutnak nekik. Mindig fennáll a deportálás veszélye, ezért nem panaszkodhatnak, ha rosszul fizetik őket, vagy meg sem kapják a bérüket.

MN: Sonitával együtt utaztok a filmmel, kampányolva a gyerme­kek és a nők jogaiért. Mennyire számít és mit érhet el egy dokumentumfilm?

RG: Nem változtathatja meg a világot, de egyes emberek életébe változást hozhat, és az ember tegye meg azt, amit tehet.

Névjegy

Rokhsareh Ghaemmaghami filmrendezést és animációt tanult a teheráni Művészeti Egyetemen. Az animációs dokumentumfilmről mint új kifejezési formáról írta a szakdolgozatát.

Eddig hat dokumentumfilmet rendezett, köztük a Cyanosis és a Going up the Stairs széles körű nemzetközi érdeklődést keltett. Már több mint húsz nemzetközi díja van. Legutóbbi munkája, a Sonita a legjobb dokumentumfilm közönségdíját nyerte az IDFA amszterdami filmfesztiválján.

 

Figyelmébe ajánljuk

Nagyon balos polgármestert választhat New York, ez pedig az egész Demokrata Pártot átalakíthatja

Zohran Mamdani magát demokratikus szocialistának vallva verte meg simán a demokrata pártelit által támogatott ellenfelét az előválasztáson. Bár New York egész más, mint az Egyesült Államok többi része, az identitáskeresésben lévő demokratáknak minta is lehet a 33 éves muszlim politikus, akiben Donald Trump már most megtalálta az új főellenségét.

Gombaszezon

François Ozon új filmjében Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t. Kritika.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.