Háló nélkül - Spike Lee filmrendező

  • Kriston László
  • 2007.09.06 00:00

Film

Három év késéssel íme, most hozzánk is eljutott az Utál a csaj című filmje; egy jórészt francia pénzből forgatott, kilencmilliós büdzséjű társadalmi szatíra. A Malcolm X, a Dzsungelláz, a Mo' Better Blues, A belső ember ötvenéves rendezőjével Velencében beszéltünk.

Három év késéssel íme, most hozzánk is eljutott az Utál a csaj című filmje; egy jórészt francia pénzből forgatott, kilencmilliós büdzséjű társadalmi szatíra. A Malcolm X, a Dzsungelláz, a Mo' Better Blues, A belső ember ötvenéves rendezőjével Velencében beszéltünk.

Magyar Narancs: Új filmje talán könynyedebb kicsit, mint korábbi munkái.

Spike Lee: Pedig ez is én vagyok.

MN: Hogyan fanyalodott az iróniára?

SL: Hát úgy, hogy Amerika kihajította a moralitást az ablakon. Zsupsz, könnyű mozdulat volt.

MN: Ebben mi az újdonság?

SL: Az égvilágon semmi. Eddig is így ment. De manapság jóval nyíltabb a kavarás. A nyitó képsor nem véletlenül van ott: dollárbankjegyeket látunk, a régi elnökökkel meg az újjal. Ha az ember az Egyesült Államokban nő fel, a suliban mindennap hűséget esküszik az elnöknek és a zászlónak. Ma viszont mindenki csak a pénznek engedelmeskedik. A mindenható dolcsinak.

MN: És ön Bush képét tette a dollárra!

SL: Ettől a szimpla gesztustól még nem változik a világ helyzete.

MN: De mint társadalmi problémákra érzékeny filmes, biztos él önben a vágy, hogy hasson a politikára.

SL: Csak a véleményemet mondom el.

MN: Ugyan már! Kinyilatkoztat.

SL: Nem érzem magam valamilyen ügy szószólójának. Nem lenne célszerű, ha fene nagy szaktekintélynek állítanám be magam akármilyen kérdésben, aki az afroamerikaiak nevében beszél. Csak a saját nézeteimet közlöm.

MN: Semmi szívügy?

SL: Azt azért vállalom, hogy az emberi jogok kérdése foglalkoztat.

MN: És a rasszizmus? Sokan e témával azonosítják alakját.

SL: A Malcolm X, a Dzsungelláz és a Do the Right Thing miatt ez kétségtelenül így tűnhet, de tizennyolc játékfilmem ennél jóval több mindent ölelt fel. A rasszizmus egyébként a mai napig jelen van. Nem tudták eltörölni.

MN: Ha nem sok minden változik, milyen új impressziók érik?

SL: Tudja, van egy új szolgáltatás az afroamerikaiak számára: a DNS-ükből megállapítják, hogy kik voltak az őseik. Bedugnak a szádba egy kis csövet, s az így felszedett matériát aztán elküldik a laboratóriumba. Az eredmény: apai ágon a ma Kamerunként ismert régióból jöttek a felmenőim, anyai ágon pedig a mai Nigériából.

MN: Változtat ez valamin?

SL: Naná! Ez csodálatos! Erővel ruház fel. Emlékszem, gyerekként egy csomó olasz-amerikai járt az osztályba, és ők nyaranta mindig mentek Itáliába, meglátogatni a nagyszülőket. Nekünk nem volt ilyen, mert ugye minket Afrikából loptak el. Most végre kötődhetünk egy múlthoz. Hamarosan találkozom a kameruni nagykövettel. Kameruni állampolgárságot kapok.

MN: Vissza a filmhez: az ön hőse a gerinces bennfentes, aki beárulja a nagypályás csalókat. A nagyvállalati sikkasztások korában (Enron, WorldCom) igencsak aktuális a téma. Találkozott ilyen "besúgóval"?

SL: Nem. De a Watergate-botrány kirobbantójáról, akinek alakját a filmben is megidézzük, például köztudott, hogy többször nyilatkozta: "Bárcsak ne találkoztam volna azokkal az irodaházi betörőkkel." Mert az élete rémálommá vált utána.

MN: Miért, megfenyegették?

SL: A válasz jóval egyszerűbb: többé nem kapott munkát. Nincs biztonsági háló az ilyen embereknek. És ez szégyen.

MN: A filmben keményen törtető leszbikus nők is nyomulnak. Igaz, hogy leszbikus tanácsadókat bérelt fel női főszereplői mellé?

SL: Tudja, miért? Mert a jog nagyon szigorú e tekintetben Amerikában. Amikor szereplőket válogatok egy filmhez, nem kérdezhetem meg, hány évesek. Ha leszbikus szerepre megy a casting, nem tehetem fel az obligát kérdést: "Mondd csak, leszbi vagy?" Ezt tiltja a törvény (mert diszkriminációnak feltételezi - K. L.). Ezért azt kell gondolnom, hogy mindenki, aki a szerepre jelentkezett, hetero. Innentől kezdve rendezőként az a dolgom, hogy a lehető legjobb alakítást hozzam ki belőlük, és ennek érdekében hozzáértő tanácsadót adok melléjük.

MN: A leszbikus közvélemény hogyan fogadta a filmet?

SL: Megosztotta őket. Fifty-fifty. A keményvonalasok nem szerették. Úgy érezhették, hogy ha igazi leszbikus vagy, és csellel, ravaszsággal akarsz érvényesülni a világban, akkor nem feltétlenül kell egy meredő pénisz közelébe férkőznöd! De a többiek alapvetően kedvelték a filmet.

MN: Hallottam, hogy nemrég gyerekkönyvet írt...

SL: A feleségemmel együtt. Mert örökös probléma volt, este hogyan altassuk el a gyereket otthon. Egyébként filmjeim maguk is fabulák, mesék.

MN: Nem mondja!

SL: Pedig ez a filmjeim többségére igaz! Mesék, melyekben felnőtt emberek morális válaszutakhoz érnek. Mesék arról, ki hogyan választ. Ez etikai alapokra van kihegyezve, és arra, döntéseink milyen következményekkel járnak. Igen, legtöbb filmem gyerekmeséken alapul.

MN: Mint például?

SL: Soroljam? Nem kezdhetek itt most bele egy hosszú listába! A gyerkőceim viszont igazi hollywoodi meséket bámulnak. Kilenc- és hétéves a két kölyök. Kénytelen vagyok elvinni őket a moziba. De állandóan elalszom. Úgy kell felrángatniuk: "Jaj, apa, kejjé' má' föl!" Azok a mesék egyáltalán nem érdekelnek.

MN: Kapta már azon magát, hogy képmutatóan viselkedett?

SL: Persze.

Neked ajánljuk