"Újra szólaljon meg az ember...!" ( Valentyin Szilvesztrov zeneszerző)

  • Teimer Gábor
  • 2007.09.06 00:00

Film

Augusztus utolsó hétvégéjén rendezték a IV. Pannonhalmi Művészeti Fesztivált, amelynek idei díszvendége a jeles ukrán zeneszerző volt.
Augusztus utolsó hétvégéjén rendezték a IV. Pannonhalmi Művészeti Fesztivált, amelynek idei díszvendége a jeles ukrán zeneszerző volt.

Magyar Narancs: Engedje meg, hogy gratuláljak közelgő 70. születésnapjához!

Valentyin Szilvesztrov: Köszönöm, igazán kedves, de babonás vagyok, így egyelőre maradjunk a 69. méltatásánál.

MN: Mindenesetre akárhogyan nézzük, az önt jelen pillanatban övező figyelem - a tiszteletére rendezett fesztivál, a most is forgató észt stáb által készített film - életműve elismerésének, kivételes születésnapi ajándéknak is betudható, nem?

VSZ: Mindenképpen, és ezért igen hálás is vagyok! Ráadásul először tartózkodom hoszszabb ideig egy ilyen kivételes szellemi-vallási központban, s az itt szerzett tapasztalatok elmélyítik, fontos felismerésekkel gazdagítják formálódó szemléletmódomat.

MN: Mire gondol? Előtérbe kerül életében a vallás, a hit? A most hallott ősbemutatók ismeretében nem lennék meglepve, hiszen szinte kivétel nélkül mind vallásos tárgyúak.

VSZ: Nézze, én nem vagyok templomjáró ember, de egyet kell értenem Florenszkijjel, aki szerint minden művészet a vallásból fakad. Első ízben láttam a saját szememmel egy működő monostor életét, elmesélték a bencés regula alapelveit, s ráébredtem, hogy eddig is sok olyan dolgot beleszőttem zenei elméletembe, amelyeket kézzelfoghatóan először itt tapasztaltam meg. Egyfelől itt látható, hogy a csendnek milyen óriási súlya, jelentősége van. Másfelől nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ha az ember lemond a saját akaratáról, akkor hatalmas szabadságot tapasztalhat meg. Nem a szabadság politikai, fizikai értelméről beszélek, hanem az alkotói akaratról és lehetőségekről. Én úgy tapasztalom, hogy ha ezen az úton haladok, az a saját zenémben szentséget szül.

MN: Valamiféle felsőbb sugallat jelentőségét kutatja?

VSZ: A XX. század zenei fejlődésében előtérbe kerültek azok az alkotók, akik nem szolgálták a zenét, hanem gazdálkodtak, sőt, garázdálkodtak vele. Hazudnék persze, ha azt állítanám, hogy ez teljesen új keletű jelenség, mert véleményem szerint már Beethoven is közéjük számítható, szemben Mozarttal vagy Schuberttel. Míg Beethoven piszkozatokat írt, hogy ráleljen a legjobb zenei megoldásra, addig az utóbbi két komponista zsigerből írt, s ha valami nem sikerült, eldobták. Sokkal inkább az alkotói gazdagságról, a zene iránti tiszteletről, alázatról beszélek. A mai kortárs, konceptuális zenében ugyanis kéretlenül előtolakodott a gesztus, a módszer, túl nagy hangsúly került az egyes strukturális elemekre, a zeneszerzés technikájára. Ez oda vezetett, hogy a szerzők a módszerben óriási szabadságra tettek szert, a legképtelenebb zenei fordulatok is lehetővé váltak, ám ennek fejében lemondtak magáról a muzsikáról. Ma a zene birtokol minden technikai lehetőséget, hogy a hanggal bármit megcsinálhasson, s közben lassan elveszti önnön naivitását. Schubert szerepeltetése a fesztiválon épp ezt hirdeti - nézzük meg, hogy egy egészen egyszerű, bármelyikünk által dúdolható dallamból - vegyük például a szombat este elhangzott f-moll, négykezes fantázia alapmotívumát! (énekli) - milyen csodálatos szerzemények születhetnek! Persze lehet ezt giccsesnek, banálisnak bélyegezni, de ne felejtsük el, hogy élő emberek vagyunk, és mi is gyakran használunk közhelyeket! Nem azért, mert nem vagyunk elég kifinomultak, hanem mert nem szeretjük, ha keresgélnünk kell a szavakat. A lényeg azonban az, hogy ezeket a banálisnak tartott kifejezéseket milyen arckifejezéssel, milyen mögöttes tartalommal mondjuk! Schubert ebben alkotott zseniálisat, mert meg merte őrizni a zene alapvető gyermeki jellegét.

MN: Ez akkor azt jelenti, hogy ön szerint a zene továbbfejlődéséhez új ihletre, és nem új ötletekre van szükség?

VSZ: Ez nagyon fontos kérdés! Nem tudom, tudja-e, hogy Edgar Degas nemcsak festett, de időnként verselni is próbált. Egy alkalommal arról panaszkodott Paul Valérynak, hogy nincs ötlete készülő költeményéhez. Valéry a következő választ adta: "Verseket sem eszmékkel csinálunk, kedves Degas. Azokat szavakkal csináljuk." A zenébe vissza kell térnie az emberi hangnak. A már említett f-moll fantázia példájánál maradva: a mű első motívumai meglátásom szerint igazi emberi szavak, szemben például Beethoven V. szimfóniájának kezdő hangjaival, amelyek számomra a radiátort csapkodó fűtésszerelő által keltett zörejt idézi. A motívum legyen a szó, a melódia pedig a beszéd, s így a dallam a szerkezet egy speciális formájaként értelmezhető. Ha a zenéből végleg kivész a dallamosság, az hasonló lenne, mintha az emberek csak mosolyognának egymásra, de nem tudnának beszélni. Megmarad valami, megmarad a zene, de a lényeg elvész. A melódiának végre el kell foglalnia a saját helyét a zene hierarchiájában, mert a struktúrának történő jelenlegi alávetettsége tévút.

MN: A kortárs zenéből a melódiával együtt kivesztek az emberi érzések, és megmaradt a puszta rációÉ?

VSZ: Nem teljesen! Igenis maradtak érzések, csak én azokat vitatom. A modern zene meghatározó szereplőinek gondolkodásmódja ugyanis erősen kötődik az expresszionizmushoz, az állandóan jelen lévő, megemelt feszültséghez, a katasztrófához, a pesszimizmushoz. Mintha a világrajövetellel az ember törvényszerűen a külső sötétségre vettetne, ahol sírás és fogaknak vacogása jutna osztályrészéül. Persze Schönberg, Berg, Webern, Mahler vagy Sosztakovics életében ez személyes élettörténet, de azért ne állítsuk, hogy a mai generációk hasonlóknak lennének kitéve! Teljesen idejétmúlt az a kórus, ami azt zengi, hogy az egész világ katasztrófa sújtotta hely, ráadásul nem lehet tudni, hogy ezzel az érzelmi hozzáállással vajon a zene leképezte-e a katasztrófát, vagy maga is részt vállalt annak megteremtésében!

MN: Összességében akkor a modern zene jelenlegi állapotát zsákutcának tartja?

VSZ: Ez pontosítást igényel, mert nem a kortárs zene, hanem bizonyos kizárólagosságra törekvő megközelítések járnak tévutakon. Azok, amelyek a zenét csak a technikai lehetőségek bővítésében és ennek változatos kihasználásában, a folyton fejlődő formák versenyében, a szerkezetben, a hangképzés megújításában vélik felfedezni. Úgy érzem azonban, hogy ez a fajta szemléletmód eljátszotta történelmi szerepét, és ideje, hogy érvényét veszítse.

Nézőpontváltás szükséges a zenéről való gondolkodás terén - új képet kell kialakítani a zenének önmagáról, és a komponistáknak is a zenéről. Nincs már szükség a világ zörejeinek zenei leképezésére, mert azt eleve zeneként halljuk, emellett el kell hagyni a sötét látásmódot, küzdeni kell a hitért, a szépségért, a jó dolgokért. A zene nyugtasson meg, s azt adja, ami az életből hiányzik. Ahogy Ausztriában láttam, egy kézzel írt plakáton: "A zene a legjobb imádság!"

Emellett persze az intellektuális zenének is van létjogosultsága - ez kell ahhoz, hogy az emberben nyugvó alkotó energia felszabaduljon, s néha ahhoz, hogy a koncerten ne aludjunk el! Kellenek zenei rejtvények, ötletes megoldások, de a rácsodálkozás élménye önmagában sekélyes örömforrás. Ha mindezt egy mondatban kellene megfogalmaznom: a modern zene új feladata, hogy újra megszólaljon benne az ember!

MN: Lát már erre utaló kezdeményezéseket? Netán a közönség soraiban is megjelent ilyen igény?

VSZ: Elkezdődött valami biztató, hiszen a korábbiakkal szemben a kortárs zene ma úgy tekint a klasszikusokra, mint élő organizmusra, mint olyan valaha volt, értékes dologra, amelynek aktualitását a mai napig is az adja, hogy megérinti az embert. Vagy ott van Ligeti György, aki a Hegedűversenyében szerintem eljutott oda, hogy - saját szabályainak betartásával - az emberek által szerethető zenét alkosson.

Ami a közönséget illeti, meggyőződésem, hogy Schubert népszerűsége is az inga visszalendülésének lassú, de biztos jele. Amikor a lányom, Ina kislány volt, otthon gyakran hallgattunk Boulezt és Stockhausent, amit ő nagy érdeklődéssel fogadott. Mindaddig, amíg az óvodában el nem kezdődött zenei oktatása, s nem találkozott olyan alapvető fogalmakkal, mint az akkord, a terc vagy az oktávok kérdése. Akkor hirtelen idegesíteni kezdte e két szerző minden műve, és nem volt hajlandó hallgatni őket! Hiszem, hogy a gyerek öntudata szemantikai forradalmon ment keresztül, s megértette, hogy egy tercben gondolatok vannak elrejtve. Hiszem, hogy az emberi gondolkodás alapvetően a melódiára nyitott, s mindez felülírja Boulez vagy Stockhausen egész gondolatvilágát.

Neked ajánljuk