Magyar Narancs: Hogyan indult?
Varga Mátyás: 10-12 éve kapcsolatba kerültünk muzsikusokkal, akik rendszeresen lejöttek koncertezni az iskolába, általában útiköltségért, vagy azért se. 'k azért jöttek, mert egy nagyobb turné vagy lemezfelvétel előtt jó közönséget kerestek, mi pedig nagyon lelkesek voltunk, hogy a legjobb zenészek játszanak a gyerekeknek. Csalog Gábor és Ránki Dezsőék rendszeresen jöttek, és volt Schiff András is, aki idehozatta a zongorát Olaszországból. Úgy láttuk, érdemes volna ebből valamit a külvilágnak is megmutatni. A próbaüzem az első fesztivál volt, amiről tudtuk, hogy nem az igazi, de valamerre el kellett indulni. A nagyon kemény gazdasági, művészeti, koncepcionális értékelés után rájöttünk, hogy ezt most vagy abbahagyjuk, vagy csinálunk egy komoly fesztivált. Megkerestük azokat a bencés apátságokat a környező országokban, amelyeknek van fesztiváljuk, de mégis egy saját utat találtunk ki magunknak, ami különbözik például a melkiekétől, ahol egy intendáns dönti el, mi lesz a program: ott Harnoncourt-tól kezdve mindenki fellép, de a szerzetesközösségnek gyakorlatilag már nincs sok köze a fesztiválhoz.
MN: Hogyan rajzolódott ki az alapkoncepció?
VM: Már az első fesztiválnak Arcus Temporum volt a neve, és ez az alaptéma is: "időívek", régi és új együtt. Látható a zenében egy nagy szakadás, mert vagy totálisan a múltba feledkezünk, vagy specializálódunk a kortárs zenére és egy kis szektává válunk. Pannonhalma olyan apátság, amit mindenki ösztönösen a múlt képviselőjének tart a maga több mint ezer évével. Mi viszont úgy látjuk, nincs múlt jelen nélkül; a kettőt kössük össze, és teremtsünk köztük olyan viszonyokat, amelyek nem feltétlenül evidens viszonyok! Cél, hogy a kiválasztott szerzők kezdjenek el súrlódni egymással, legyenek feszültségek, vagy éppen különös, váratlan megfelelések. Az első fesztivál kizárólag zenei fesztivál volt, de rájöttünk, hogy izgalmas lenne tágítani és kompozícióvá szerkeszteni. A kompozíció az idei évre megszületett: van képzőművészet és színház is. Arra törekszünk, hogy valami olyasmit mutassunk be, ami nem evidens Magyarországon és az egyházi közegben.
MN: Miként fogadja az egyház a törekvéseiteket?
VM: Amikor egyházat mondunk és a szervezetre gondolunk, akkor az az érzésem, hogy a szervezet különösebben nem reagál. Az én értelmezésemben ennek a történetnek az a nagyszerűsége, hogy szélesre nyitja a kaput, és a művészet sokakkal közös nyelvét beszéli, nem választja el a hívőt a nem hívőtől vagy a másként hívőtől. A meghívott produkciók ráadásul ezt a kérdést nem is teszik szükségessé, hiszen annyira mélyen mennek a meditációba, hogy nem ez válik az elsődleges kritériummá.
MN: Olykor szögesen eltérő stílusok kerülnek egymás mellé.
VM: Művek és zeneszerzők találkoznak, de a muzsikusok is. Idén például játszik három vonósnégyes a fesztiválon, ami első ránézésre őrültség: minden fesztiválszervező tudja, hogy ha vonósnégyesre van szükség, akkor gazdaságilag legjobb egy vonósnégyessel szerződni. Mi viszont azt szeretnénk, hogy ezek a vonósnégyesek találkozzanak, meghallgassák egymást, odafigyeljenek egymásra. Az látszik, hogy a zenészek számára a közeg inspiráló: a Kijevi Kórus meghallgatta a többieket, a zongorista Lubimov nem ment ki a produkció befejeztével, Csalog Gábor végigülte az egész fesztivált, Klukon Edit eljött Gadó Gábor éjszakai koncertjére. A művészek kiléphetnek a megszokott verkliből, be kell keveredniük a hallgatók közé.
MN: Mintha a kiakasztott "verkli" alkalmas lenne arra is, hogy egyes előadások művészileg magasabb szintre lépjenek.
VM: A fesztivál többet és mást hoz ki a művészekből: lehet, hogy nem mindig olyan pontos a produkció, mintha a Zeneakadémián játszanák, de azt gondolom, hogy a zene nem attól lesz igazán érdekes, hogy a zenész hiba nélkül lejátssza a kottát, hanem attól, hogy megvalósul valami abból a szellemből, ami a darabban meg van írva.
MN: Szilvesztrov hogyan fogadta, hogy Schubert mellé állítottátok?
VM: Bizonyos kérdésekben liberálisak vagyunk, bizonyosakban pedig nem. Azt mi döntöttük el, hogy Schubert lesz a társa, de ő tehetett javaslatot, hogy mely előadókat hívjuk el a műveihez, viszont azt is tudtuk, hogy nem csak az ő bevált előadói jönnek. Egy kicsit félnek ettől a meghívott zeneszerzők: gondold el, azt mondják Szilvesztrovnak, hogy van egy fesztivál, ahol ő szerepel és Schubert. Ettől azért mindenki zavarba jön.
MN: És a zenészek is attól, hogy itt van maga a szerző.
VM: Ez kegyetlen helyzet. Szerintem a közvéleménynek azért van rossz véleménye a kortárs zenéről, mert nagyon sok rossz előadás van, itt viszont az előadókat figyeli a művek szerzője. Hogy kortárs zeneszerzőként bárki is szerepelhessen a fesztiválon, annak alapfeltétele, hogy itt legyen. De nemcsak a fesztiválon kell itt lennie, hanem a próbákon is.
MN: Máshogy beszél a klaszszikus és máshogy a kortárs zene. Hogy találjátok meg az egyensúlyt? Hol van a ti helyetek?
VM: Mi nem szeretnénk profik lenni, nem szeretnénk intézménnyé válni, hanem csak jól szeretnénk csinálni. A fesztivál körül van egy csoport (például Keller András, Veres Bálint, Kurtág Gyuri bácsi), akiknek az ízlése, a világra való ráhangolódása számít. Szeretnénk nagyon szabadon felmutatni értékeket, nem pusztán konvencionális értékeket, de nem is levágni őket szikével a múltról.
MN: Mi történhet a jövőben a fesztivállal?
VM: Mókásan azt szoktuk mondani, hogy egyszer csinálunk egy olyan fesztivált, ahová meghívunk egy olyan kortárs zenét, ami mellé ha odateszünk egy régi zeneszerzőt, akkor a régi lesz a modernebb.
