Tekintsünk el attól, hogy a film kiinduló helyzete abból az elterjedt nevelési attitűdből ered, amelynek alapvetése, hogy a gyerek voltaképpen kis felnőtt, akit minden tekintetben egyenértékűnek kell tekinteni a valódi felnőttel, sőt véleményei, szokásai, igényei elsőbbséget is élveznek nevelőinek igényeivel szemben (egyedül felelősségvállalásra nem kell rászoktatni). Ebben az esetben nem pedagógiai problémaként látjuk a voltaképpeni konfliktust, azt, hogy a nevelőapa és a nevelt fiú vérre menő vetélkedést folytat az anya/asszony kegyeiért. Ám nem is drámaként, mert a konfliktust nem a helyzetből eredő, esetleg mérgező családi dinamika generálja (itt mindenki megegyezésre és együttműködésre törekszik), hanem egy irracionális elem, a fiúnak a valódi apa hiányával (főleg kétévnyi távollét után) már nem magyarázható, kegyetlen elszántsága, hogy a vetélytársként érzékelt férfit félreállítsa. Így, 6-7 évesen.
A háromtagú család kegyetlen játszmává fajuló kempingezése – amelyben az elszánt kiskorú előbb tudattalanul és manipulatív módon, később már szándékosan és tettleg is a hozzá amúgy kifejezetten szeretettel közeledő, sőt az életét konkrétan megmentő felnőtt életére tör – sajnos nélkülözi az elvárható pszichológiai magyarázatot, s dramaturgiailag is kontraproduktív: egy thriller keretei közé zárja az ígéretesen induló és fontos kérdéseket felvető drámai szituációt. Thrillernek viszont fegyelmezetlen. Abban az arányok (félórás suspense, egyórás kibontakozás) ki vannak próbálva, s fordított felállásban egyszerűen nem működnek.
A Vertigo Média bemutatója
