"Használt lelkeknek használt ruhát" (Kiss Tibor, Varga Livius -Quimby)

publikálva
1999/51. (12. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Quimby együttes negyedik albuma, az Ékszerelmére megjelenésével megmenekült az év, és már én sem mondhatom, hogy egyetlen hazai rocklemezt sem tudtam végighallgatni 1999-ben. A zenéjéről, már bocsánat, kevésbé esett e beszélgetésben szó, az viszont kiderül, hogy a szövegei miért vannak annyira padlón.

A Quimby együttes negyedik albuma, az Ékszerelmére megjelenésével megmenekült az év, és már én sem mondhatom, hogy egyetlen hazai rocklemezt sem tudtam végighallgatni 1999-ben. A zenéjéről, már bocsánat, kevésbé esett e beszélgetésben szó, az viszont kiderül, hogy a szövegei miért vannak annyira padlón.

Kiss Tibor, Varga Livius - Quimby

MaNcs: Ez a kibukottság csak rád, szövegíróra jellemző, vagy az egész zenekar maga alatt van?

Kiss Tibor: Inkább a zene a közös nevező a történetben, abból csak azt tartjuk meg, amit mind a hatunk elfogad. Ha csak egyvalakinek is nem tetszik valami, nem csináljuk meg. A szöveg az egészen más dolog: általában már a kész zenére íródik, s szinte csak pillanatokkal a felvétel előtt ismeri meg a zenekar. Nem hinném, hogy az ő világuk, maximum a Liviusé, ő hasonló életet él, mint én.

MaNcs: Pár évvel ezelőtt azt mondtad, azért énekeltek angolul, mert az angol talán egy kis kifutópályát jelenthet, ha magyarul énekelnétek, az lenne az egyedüli lehetőség, hogy még pár évig kocsmázgassatok, és a pókokat bámuljátok a falon. Na most ehhez képest már csak magyarul énekeltek, mégsem lett kocsmazenekar a Quimby, megmutatta magát külföldön, mégis itt ragadt.

KT: Időközben fontosabb lett a tartalom a külalaknál. Ehhez a zenéhez jól passzolt az angol, kevésbé volt zavaró, az emberek amúgy is azt szeretik, ami belesimul az életükbe, és nem akarja sem kirántani, sem máshová taszítani őket. De nekem igazabb lett magyarul. Fokozatosan jöttem rá, nyilván az önmegismerés folyamatán belül. Tulajdonképpen akkor tudatosult bennem, amikor kiderült, hogy nem nagyon fogunk külföldre járni; másrészt hallottam zenekarokat a saját anyanyelvükön - oroszul, franciául, németül vagy spanyolul - énekelni, és rádöbbentem, hogy ha a zene karizmatikus, akkor még egzotikusabb és hitelesebb így. A mainstreamben nyilván nem sokat lehet így elérni, de ha már mi nem tartozunk oda, akkor legalább a kis törpe igazságunk legyen valódi.

MaNcs: Miért mondod, hogy nem vagytok mainstream zenekar?

KT: Máshová tartozunk. Annyi közünk van a szórakoztatóiparhoz, mint egy alkoholistának a bormaffiához. Issza a levét. A mienk egy ösztönös kis zenekar, leszakadt körülményekkel; próbáljuk az egyszerű kis érzéseinket valahogy elmondani, ugyanúgy, ahogyan annak idején elkezdtünk egy garázsban muzsikálni. Semmi különbség nincs.

MaNcs: Fesztiválokon léptek fel, a Diligramm tavaly az év lemeze lett, multinacionális kiadó áll mögöttetek, folyamatosan jönnek ki a lemezek. Innentől nehéz megítélni, mit jelent a lent és a fent.

KT: Mi sem arra törekszünk, hogy ne legyünk népszerűek. De a fő kérdés az, hogy mi fontos nekünk a világban; hogy miben hiszünk; hogy meg tudjuk-e különböztetni a kígyótojást a tyúktojástól. Amiről te beszélsz - a fesztiválok, kiadók -, azok tüneti dolgok. Mérgelődünk, hogy nem nagyon foglalkozik velünk a kiadónk, de meg is értjük, hiszen nem erre van predesztinálva. Egy multinacionális cég az üzleti vállalkozás, nem pedig mecénás. Az elmondása szerint annyi szar között, amit kiad, bele kell férnie egy ilyen zenekarnak is. Szinte lelkiismereti alapon vagyunk ott. A mi lemezeink egy nagy kiadó rezsije mellett veszteségesek. Ezt nem tudja senki. Ha nem lennének emberek, akik ingyen vagy barterban támogatnának, képtelen lenne működni a zenekar. Nem tudjuk kitermelni azt a háztartást, amit felhalmozunk magunk körül.

MaNcs: Számokban ez mit jelent?

KT: Elmondjak egy koncertet?

MaNcs: Az is érdekelne, hogy a lemezek mennyire mennek.

KT: Pár ezret adunk el, az előző négy-ötezer között fogyott. Egy-egy eladott darab után száz-kétszáz forintot kap a teljes zenekar, míg a kis- és nagykereskedelem közötti árrés öt-hatszáz forint is lehet. Egy kedves ember megszólított múltkor koncert után, mondta, hogy nagyon kevés pénze van, de valahogy támogatni szeretné a zenekart, úgyhogy vett egy lemezt. Én pedig arra kértem, hogy ha valóban támogatni szeretne, inkább hozzon egy nagyfröccsöt, mert az többe kerül, mint amennyi egy CD-ből bejön. De elmondhatok egy koncertvariációt is. Most tartottunk lemezbemutatót, elég jól emlékszem. Kétszázötvenezer volt áfástul a terem, kettőszázhetven körül a fény és a hang, a plakát az száz rongy. A Pesti Esttől barterban kaptunk reklámot. DJ-k, kordon, beengedők, ezek is hatvan-hetvenezres tételek. Az a lényeg, hogy az ezerforintos belépő mellett negyvenkilencezer maradt a zenekarnak. A mi helyzetünk most minden szempontból 22-es csapdája. Olyan sokat koncertezünk, annyi idő megy el, hogy dolgozni már nem tudunk mellette, viszont nem keresünk annyit, hogy életképessé tegyük a zenekart. Nekünk az a problémánk, hogy sehová nem tartozunk. Egy komolyabb szponzornak nem igazán vállalható a viselkedésünk, ahhoz meg nem vagyunk eléggé artisztikusak, hogy alapítványoknál kuncsorogjunk.

MaNcs: Az mit jelent, hogy nem vállalható a viselkedésetek?

Varga Livius: Az image-ünk.

MaNcs: Soha nem hallottam, hogy baj volna vele.

VL: Nem, de nem is látnak benne túl nagy fantáziát. Ez tapasztalat, ezt nem magunkra mondjuk. Mi is mentünk szponzorért, volt két használt ruha..., kaphatunk egy kabátot, ne mondják, hogy´ nézünk ki.

KT: Ez a maximum, amit elértünk. Az előző két lemezünket secondhand shopok szponzorálták - ez az egész épp olyan, mint a zenekar. Használt lelkeknek használt ruhák.

MaNcs: Megvan ennek a maga bája, de azért megleptetek vele. Hiszen már vagy öt éve azonos hullámhosszon jártok, megvan a tuti tábor...

KT: ... igen, sőt még nő is, csak pont az a réteg, amelynek a legkevesebb pénze van. Ma Magyarországon két réteg vásárol lemezt: a középkorúak, akiknek ciki másoltatni, és a tinik, akik meglátják a tévében, és utána addig ütik a szüleik pénztárcáját, amíg meg nem veszik. A mi környezetünk örül, ha megtalálja a kiskapukat, és én megértem, hogy lemezeket másol. Ha meg tud magának csinálni egy CD-t hatszáz forintból, ugyanúgy rajta vannak a számok, és egy jobbfajta fénymásolóból a borítója is kijön, mi az istenért adjon érte háromezer forintot.

De az egész történetben az a legnagyobb baj, hogy nincs a dolgoknak fórumuk; Budapest sem tud felmutatni egy épkézláb helyet, ahová szeretnének eljárni az emberek. Amiben van egy kis szív, ahol kialakulhatna egy kis törzsközönség, ahol a leszbi képzőművész beszélgethetne az alkoholista rendezővel. Gusztustalan környezetben azt érzi az ember, hogy leveszik az elképesztő árakkal, és ez rányomja a bélyegét a hangulatára, így inkább otthon marad videózni vagy internetezni, ott legalább béke van. És ez nagyobb probléma a pénztelenségnél, hiszen a művészet elveszítheti a hitelét, ha olyan kényszerpályákra kerül, ahová nem való.

MaNcs: A másik benyomásom pedig az volt, hogy míg a korábbi lemezek Tom Waits-esek vagy Nick Cave-esek voltak, ez most már "csak quimbys".

KT: Nekem is. De mindig olyan lemezt csináltunk, ami jött belőlünk; és annyi hatás keveredett bennünk, hogy nem tudtuk, mi honnan való. Nem is szoktunk gondolkodni rajta. Vesztenivalónk nincs sok, ettől jó ez a kultúra. Nyugodtan kísérletezhetünk, minden lemezen fel is robban egy-két lombik, néha meg találunk valamit. Nincs olyan lemezünk, amire azt mondanám, de kurva jó, hanem mindig az van, hogy pár számról úgy érzem: ez sikerült. Mert nem azt erőltetjük, ami egyszer már bejött, amiről tudjuk, hogy működik. Hanem lemezről lemezre keményen váltunk, és ezt a közönségnek is újra és újra meg kell emésztenie.

MaNcs: Nekem meg épp úgy tűnt, hogy ezen az albumon nincsenek jobb vagy rosszabb dalok, szóval hogy teljesen egyenrangúak.

VL: Azt is tudni kell, hogy a háromszorosából állt össze: a többi vagy azon a szűrőn nem esett át, hogy tetsszen mind a hat embernek, vagy egyszerűen nem találtunk hozzá folytatást. Egy számban, mondjuk, meg kell jelennie három markáns ötletnek, de ha valamelyiknek nem találjuk a folytatását, akkor lehet, hogy eltesszük egy-két évre, már ha el nem hagyom...

KT: Egyszer a villamoson hagyott a Livius egy lemeznyi anyagot, és sajnos olyan állapotban készültek a felvételek, hogy csak úgy lehetett volna reprodukálni, ha az egész zenekar meghallgatja.

VL: Elég sokat dolgoztunk a részleteken is.

KT: Úgy éreztük, a zenekar az évi identitását a Livius a 6-os villamoson felejtette. De mondom, én csak kritikusan tudom hallgatni a lemezeinket... "A kurva életbe, nehogy már csak ennyi legyen bennünk!" És emiatt mindig csinálni kell az új dalokat.

MaNcs: Most mi a baj?

KT: Nekem? Nincs így... Nekem megvan a véleményem magamról, ami eléggé önkritikus, mindig inkább magamat kritizálom, mint a többieket. Egészében inkább arra segített rá ez a lemez, hogy mi az, ami felé szívesebben elindulnék. Úgy érzem, ez egy nehéz, egy mély lemez, nem tolja az ember arcába magát, inkább úgy bekéredzkedik, és ha hagyják, akkor leviszi egy olyan világba, aminek aztán lehet, hogy nem is örül a hallgató.

MaNcs: Számomra ennek ellentmondanak a nyelvi poénok. Oldják a szöveget, kissé öncélúnak tűnnek. Mindenekelőtt a Pedofíling.

KT: Elmondhatom bármelyik szám történetét, erre a lemezre abszolút igaz, hogy személyes élmény van mögötte. A Pedofílingnek egy egyszerű, fiatal lányos története van, semmi különös. Nem tartom magam öregnek, de néha az ember úgy érzi magát...

MaNcs: Nekem nem derült ki belőle.

VL: "Mint kerge lepkék, körém gyűlnek a méreten aluli angyalok" - ez benne a kulcsfigura.

KT: Ezen a lemezen meghatározó volt a vágy, rengeteg szám szól róla. Több oldalról közelíti meg, és próbál középen maradni. Mint a legtöbb fontos dolog az életben, ez is egy kettős, ambivalens érzés. A Pedofíling egy totál egyszerű ösztöndolog, szerintem már a Livius is érezte.

MaNcs: Igen, csak a szövegben van egy kis finom szürreália, maga a szó meg elég nyers.

KT: Én pedig a nyers dolgok felé szeretnék menni... Nekem meg kell tanulnom szöveget írni. Én nem nagyon írtam magyarul szöveget, a lemezeken kezdtem el, s csak most kezdem érezni, hogy nekem mi jön be. Ezen a lemezen van három-négy olyan szöveg, ami nekem bejön. A Pedofíling azért jön be, mert nagyon egyszerű, van igazságalapja; megpróbáltam olyan őszinte lenni, amennyire ebben a témában lehet.

MaNcs: Azt hallottam, szaxofonost cseréltetek. (Molnár Tamás helyére Mics Márton - a szerk.) Zenei vagy egzisztenciális história?

KT: Csak annyiban egzisztenciális, hogy a Tamás így jobban járt anyagilag. Tök egyszerű történet. Valahogy úgy érezte öt ember, hogy bajok vannak, és a Tamás is ugyanezt érezte. Ettől persze még rosszabbul érezte magát, nem sikerültek a dolgok a stúdióban vagy élőben, és ez egyre jobban nyomasztotta. Egy olyan nyűgöt cipelt a vállán, amiről tudta, hogy nem bírja el... és odáig fajultak a dolgok, hogy úgy láttuk, mindenkinek az lesz a legjobb, ha megválunk egymástól. Ezt a nyomasztó érzést kilőttük az űrbe.

MaNcs: Annak, amit ti csináltok, létezik kultúrája Magyarországon?

KT: Létezik, de nagyon a szőnyeg alatt van. A legjobb dolog hétfő vagy kedd este találkozni olyan emberekkel a kocsmában, akik ugyanabban hisznek, ugyanazt szeretnék. Ez nemcsak zenekarokra érvényes, ugyanúgy megvan az összes társművészetben is. Mindenki nagyon szeretne valamit csinálni, csak fél, hogy nem tud, és ettől előbb-utóbb ironikussá, önironikussá, cinikussá válik, mert nincs más pajzsa a világ felé. Hallottam múltkor egy jó kifejezést egy közepes filmben, nagyon illett erre a helyzetre: "Ugyanabban a szarban fekszünk, csak van, amelyikünk arccal fölfelé." Ez valahogy összehozza az embereket.

Marton László Távolodó

publikálva
1999/51. (12. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...