Először 1981-ben tért haza Párizsból Magyarországra önálló, Európában turnézó társulatával, a TÉR Színházzal. Furcsa, csakis frenákosként jellemezhető, szorongós és robbanékony előadásaival hívta fel magára a figyelmet a hazai fizikai színházért rajongó társadalomban. Számos bemutatója volt itt azóta, közben Kiotóban járt ösztöndíjjal, és a jövő évben is sokszor találkozhatunk majd újabb társulati formációival. A művész, aki majdnem madár, a Trafóban ült le beszélgetni velünk.MaNcs: A tegnapi Tricks and Tracks előadás teljesen ellentmondott az eddig is érthetetlen magyar kritikáknak, melyek lilának és koncepciótlannak nyilvánítottak téged. Te is úgy gondolod, hogy ez egészen más volt?Frenák Pál: Bizonyos dolgok, amiket csinálok, bizonyos időkben furcsán hatnak az emberekre. Nem tudják például azt, hogy a mai mozgásművészetet nem egyértelműen a tánc motiválja, hanem sok minden más: az építészet, a festészet, a harcművészet, a filozófia, a pszichológia. Az én előadásaimat ezekkel együtt kell értelmezni, ha értelmezni kell egyáltalán, és nem az elmúlt rendszerek esztétikája szerint.
Ennél a darabnál egyébként magam is úgy érzem, hogy történt valami más. Talán a megjelenítési forma végre teljesen fedte a belső tartalmat, és összegezte azt, amit idáig csináltam. A maximális feszültség, amit a nézők felé sikerült közvetítenünk, a fizikai és a pszichológiai feszültség egységben volt a színpadi lények szerepeivel.
MaNcs: Londonban diszkótáncbajnokságot nyertél sok évvel ezelőtt, aztán táncoltál a Moulin Rouge-ban is, Párizsban. Egyszer úgy nyilatkoztál, hogy ezt ma már szégyelled. Nem hiszem, hogy annak, aki megcsinál egy ilyen előadást, bármi szégyellnivalója lehetne.
FP: Azt azért csináltam, mert húsz évvel ezelőtt az volt az egyetlen lehetőség, hogy elmenjek innen. Azt szerették volna, hogy maradjak ott, de ráéreztem, hogy nem szabad folytatnom, hiszen engem sokkal összetettebb dolgok érdekelnek. Volt egy gyerekkori álmom. Az intézetben, ahol hétéves koromtól tizennégy éves koromig tartózkodtam, mindig Párizsról nézegettem képeslapokat, miközben egy tanár házaspár gyerekére vigyáztam. Aztán megvalósult az álom. Tizenöt éve Párizsban élek.
Nehéz elmesélni, mi minden motivált engem. Az anyanyelvem például a mutogatás, hiszen a szüleim süketnémák voltak. Mikor bekerültem az otthonba, nehezen ment a kommunikáció. A mozgásrendszerembe is beleolvadt a süketnémaság, meghatározta az életemet és a művészi munkámat is, de persze nem erről szól. Az energiája, a dinamikája maradt meg.
MaNcs: Hogyan fogadja el ezt a társulatod? Mióta dolgoztok közös produkciókon?
FP: Egy éve van ez a lehetőség, hogy francia-magyar koprodukcióban működünk, próbálgatjuk, hogyan hat egymásra a két kultúra. A kinti társulatom kilenc éve megvan. Körülbelül három táncossal dolgozom együtt folyamatosan. Kölcsönösen választjuk ki egymást. Nem is nézem meg soha, hogy technikailag milyenek a partnereim, az a fontos, hogy miben hisznek, mit akarnak kifejezni. Sokat foglalkozom mozgássérültekkel, és már nyolc éve tanítok Lille-ben, a Süketnémák és Nagyothallók Színházának kis társulatában. Így magam is közelebb jutok a megoldásokhoz és az emberi énhez.
MaNcs: Ha kulturális hatásoknál tartunk, elég erősen érezhető ebben a darabban a Kiotóban eltöltött időd. Japánban hogyan élted meg a kommunikáció örömeit?
FP: Teljesen átérezhettem a keleti kultúra komplexitását és gazdagságát. Nemcsak verbálisan, hanem testtartásokkal is hangsúlyosan fejezik ki magukat. Korporálisan fejtik meg a másik ember lényét. Nem kell órákig beszélgetni valakivel, és a lényeg mégis megtörténik. Még az sem zavart, hogy nem beszélem a nyelvet. Klappolt a süketnéma-jelrendszerrel. Japánban az az igazán csodálatra méltó, hogy a hipermodernizmus együtt él a hagyományokkal, mégis tudnak valami egyensúlyt találni közte. Egyelőre.
MaNcs: Mi az, ami a legjobban izgat a kifejezésben?
FP: Hogy hol van az a határ, amikor az ember a tudás és nem tudás között lebeg. A maximális pontig felpörgetni a dolgot, ahol már a mozgás is megszűnik. Ez az a rizikó, amit én még megkockáztatok. Olyan ez, mint mikor a rituális táncosok szinte halálra táncolják magukat, és még drogokat is szednek hozzá. Megmondom őszintén, hogy amikor táncolok, én már nem tudom, mit csinálok. És így vagyunk egymással is a színpadon, nem kalkulálunk, és ha nem vagyunk benn, akkor is érezzük a másikat. Soha nem csináltam olyan darabot, amiről tudtam volna, hogy mi lesz a vége. Csak a filozófiája volt meg, az pedig egyszerűen abból is adódhat, hogy az ember nem jár becsukott szemmel. A művész felelősséggel tartozik mindenkiért. A kiélezett szituációkat kell láthatóvá tenni, amiket bizonyos életmódok mellett nem képesek megfigyelni az emberek, ezért nekem kell azokat megmutatnom a képzelet erejével. Fontos, hogy a darabjaimat a fiatalok is megnézzék, pedig nem lehet nekik érzelgősködni, legalábbis nem úgy, ahogy azelőtt. Fred Bigot, az elektroakusztikusunk képes nagyon igényes kompozíciókat létrehozni az ő zenéjükkel. A techno nagyon érdekel, mert igen mély a lüktetése, és megfelel a mi minimál-maximál mozgásunknak.
MaNcs: A meztelenség fontos megjelenítési mód a darabjaidban, ahogy a levegőben lebegés is. Az ilyesmit sokan félreértelmezik.
FP: Kedvelem az olyan megoldásokat, amikor a térnek több irányát is fel lehet használni, mint a vertikális. Lebegni és úgy táncolni nagyon jó, bár a néző számára sokkoló lehet. A meztelenség pedig felvállaltan nagyon lényeges dolog a számomra. Egyre jobban takargatjuk a testünket, újabb képeket kreálunk magunkról a különböző dolgokkal, amiket magunkra aggatunk. A meztelen testtel való megjelenítés megváltoztatja a nézőpontot. Ha ezt a riportot például meztelenül ülve csinálnánk, egész más lenne. A darabban nincs egy olyan pillanat, ahol öncélú volna ez. Nem a testet mutogatjuk, hanem azzal mutatunk meg valami nagyon mély dolgot, és tovább is mennék, lehet, hogy a legközelebbi darabban már provokatívan kell meztelennek lennünk. Miért ne, ha az fejezi ki, amit el akarunk mondani. Ha azt kell megértetni, hogy kettő meg kettő az néha öt.
- sisso -
