Magyar Narancs: Izraelben 2011 nyarán a szociális jóléti államért folytatott, korábban sosem látott tömegtüntetések kezdődtek. A rend őrének aktivistái mintha a tüntetések kemény magjából kerültek volna elő – de te 2006-ban írtad a forgatókönyvet.
Nadav Lapid: Régóta lehetett érezni, hogy hatalmas a szakadék a szegények és a gazdagok közt, hogy sok a szociális igazságtalanság és így tovább – ez persze mindenhol így van, de a nyugati államok közül Izraelben a legnagyobb a különbség módosak és nincstelenek között. Már 2006 körül is mindenki érezte, hogy – ahogy az izraeliek mondják – egy fehér elefánt van a szobában, de senki nem beszélt a helyzetről, tabu volt. Az államunk alapja, hogy a zsidók, akiket a világon mindenütt üldöztek, egyesültek az üldözők ellen, így az izraelieknek szinte a DNS-ébe van kódolva a nemzeti összetartás egy olyan ellenséggel szemben, amelyik mindig kívülről támad. De ez az összefogás idővel hamissá vált, mert a váz alatt a kisebbség kiszipolyozta a többséget – és közben még arra sem volt lehetőségünk, hogy a szegények utálják a főnökeiket, hiszen mi mind testvérek vagyunk. Ezért ez a téma hiányzott a művészetekből is. Én filmrendezőként használhattam a képzeletemet, így kerültek a filmbe olyan emberek, akik nem csak beszélnek a nehéz szituációról, de akcióba is lendülnek – ez 2006-ban fantazmagóriának tűnt. Emlékszem, ahogy 2010-ben, a forgatáson próbáltam elmagyarázni a színészeknek, hogy mit jelent egyáltalán, ha valaki társadalmi célokért küzdő radikális aktivista. Amikor próbáltam pénzt szerezni a filmhez, mindenkinek az volt a reakciója, hogy „oké, de ez egy sci-fi?”. Aztán három nappal az első nyilvános vetítés után elindultak a tüntetések.
Fotó: Németh Dániel
MN: Csalódott voltál, hogy a filmed egyedi vízióból hétköznapi történetté vált?
NL: Azért még így is nagy különbség van a kedves, illedelmes tel-avivi tüntetők és a filmben szereplő fegyveres radikálisok között. Először azt mondták a filmre, hogy profetikus, aztán meg azt, hogy jó, jó, de a vége mégiscsak kudarc, a valóság meg sikertörténet. Most meg, ahogy agonizál a tüntetéssorozat, megint profetikusnak tartják – aztán ha holnap fegyveresek elrabolnak valakit, még a végén politikailag veszélyessé nyilvánítják. Nem hiszem egyébként, hogy igaza lenne annak, aki lázadó filmnek tartja, hiszen pont a lázadás lehetetlenségéről, a változtatásra való képtelenségről szól. Azt próbálja megértetni, hogy tulajdonképpen mindenki ösztönösen érzi, hogy mi az igazságosság és az igazságtalanság: a világon keveseknek van sok pénzük, a nagy többségnek pedig nincs elég, és nincs rendben, hogy aki szegény, az nem kap jó oktatást vagy egészségügyi ellátást. Ezt mindenki érti, mégis az emberiség története az igazságtalanság története. A film végső soron azt vizsgálja, hogy ez miért van így, még ha kapcsolódik is ahhoz, ami most Izraelben történik.
MN: Előfordult már a tüntetéssorozat alatt, hogy valaki – mint a filmben – fegyvert ragadott a céljaiért?
NL: Izraelben, mivel folyamatosan háborús helyzet van, mindig a levegőben van az erőszak lehetősége, de ezt ügyes manipulációval folyamatosan kifelé irányítják. Szinte mindenki szolgált a hadseregben, mindenki tudja, hogyan kell a fegyvereket használni, a fegyverek elérhetők, tehát az emberek nagyon félnek a belső konfliktusoktól: hogy ez a potenciális erőszak egyszer ne kifelé irányuljon, mert abból hatalmas vérontás lenne. Ilyesmi sosem történhet meg.
MN: Hogy fogadta a közönség és a hatalom a filmet?
NL: Az állam megpróbálta cenzúrázni, nem cenzorok, hanem az életkor-besoroló bizottság által. Nagyon ritka, hogy magas életkorhoz kötik egy film megtekinthetőségét, de ebben az esetben egyhangúlag a legmagasabb, 18 éves besorolást adták neki. Azt mondták a filmről, hogy nagyon erőszakos (a filmben négy embert lőnek le, de egyik lövést sem ábrázolják különösebben naturális módon – K. B.). Persze nem szeretem a cenzúrát, de arra jó, hogy rátekintést engedjen az államgépezet gondolkodásmódjára: amikor erőszakról beszéltek, mindig csak azt említették, amit a radikálisok követtek el. A rendőrök tetteivel sosem volt bajuk: az ő lövéseik nem erőszakos cselekedetek, hanem hőstettek. Az ügyből aztán botrány lett, a média szerint politikai cenzúráról volt szó, és még a kultuszminiszter is felszólalt – nyilván örült a lehetőségnek, hogy nyilatkozhat –, és végül megváltoztatták a besorolást 14 évre. A kritikusok egyébként nagyon szerették a filmet, rég nem kapott ilyen jó kritikát izraeli film; a közönséget pedig élesen megosztotta. Hallottam embereket vetítés után üvöltözni egymással.
MN: Általában jobban szeretik Izraelben a rendszerkritikus filmeket, mint mondjuk a romantikus komédiákat?
NL: Izraelben nem igazán vannak romantikus komédiák. Nehéz filmet készíteni, így a rendezők mindig úgy érzik, hogy ha már nekifognak, annak valami fontos dologról kell szólnia, mert olyan országban élünk, ahol rengeteg komoly téma része a mindennapoknak. De azért az izraeli mozikban is a kommerszebb filmeket nézik meg a legtöbben.
(A rend őre című film kritikáját lásd itt!)
