Vagy inkább kiáltványdarabka - a problémáknak csak a meglétéről beszél, de nem artikulálja őket. Négy tel-avivi fiatal rájön, amire azóta a fél ország, hogy túl nagy a különbség szegények és gazdagok közt, s hogy nézeteiket nyilvánosságra hozzák, túszul ejtenek pár milliárdost, és várják a tévéstábokat - persze mindenki tudja, hogy helyettük csak a kommandósok futnak majd be.
A lázadók lírai, ám vázlatos kiáltványának felolvasásáig azonban hosszú és rögös út vezet, amely másfél órányi filmmel van kikövezve. Ez nagyobbrészt dramaturgiailag felesleges jeleneteket takar, leginkább az egyik kommandós teljesen átlagos életéből; ha meg valami épp mégiscsak történik - például meghal az egyik kolléga -, annak se magyarázata, se folytatása, és így jelentősége sincs.
A forradalmárok élete persze már izgalmasabb, de a róluk szóló filmrész nem az: tízperces, az értelem és a magyarázat luxusával meg nem áldott jelenetek sorjáznak, hogy a végükön elhangozzék egyetlen fontosabb mondat - mint amikor egyikük egy bárban csókolózik, lézeng, beszélget, zenét hallgat, hogy végül azt mondhassa valakinek: ciki, hogy az csak beszél a lázadásról, de nem tesz semmit. Mindez persze lehet szándékos, lehet célja valami meditatív hangulat előidézése, egy elidegenedett nézőpont létrehozása - de attól még az összkép túlságosan is az amatőr filmek világát idézi.
Forgalmazza az Anjou Lafayette
