Bonjo I: Amióta az eszemet tudom, mindig is énekeltem. Sokszor kaptam magam azon, hogy ülök egy mangó- vagy narancsfán, és énekelek. Vagy valakihez énekhangon beszélek. A szüleimnek is mindig énekeltem. "Hé, mami, figyeld ezt!" Még az állatokhoz is. Anyám emlékeztetni szokott a szamár- meg a tehéndalra. Amikor elkezdtem énekelni, sok ember mérges volt rám, különösen az apám, mert a templomon kívül is használtam a hangom. Õk úgy tartották, hogy az Urat benn a templomban kell hangosan dicsőíteni, azon kívül magamutogatás. De karriervágy sosem volt bennem. Egyszerűen így történt, Isten akarata szerint.
Magyar Narancs: Hogy élted át a rastafarizmust gyermekkorodban?
BI: Egy rastakommunában születtem, amit a nagymamám alapított. Sokaknak, mint nekem is, ez volt a lakhelyük, mások alkalmilag tartózkodtak ott, vagy szombatonként jöttek sabbathot ülni. Ez a vallási ünnepnapunk, ilyenkor mindenki egybegyűlt, imádkoztunk és énekeltünk. Az összes rasta erről a helyről jött, vagy sokszor megfordult nálunk. Bob Marley, Bunny Wailer, Peter Tosh, mindnyájan.
MN: Miért költöztél Jamaicából Londonba?
BI: Követtem apámat és anyámat. A hetvenes évek végén mentek Angliába szerencsét próbálni. Aztán amikor már megengedhettük magunknak, odaköltöztünk a fivéreimmel és nővéreimmel mi is.
MN: Hogy jött össze az On-U Sound-kapcsolat?
BI: Először volt egy saját bandám, de hamar feloszlott. Aztán dolgoztam azzal az emberrel..., mi is a neve..., az volt a slágere, hogy Cocaine, running around my brain.
MN: Dillinger.
BI: Az! Együtt kongáztunk akkoriban, és jó barátok lettünk. Általa kerültem a Creation Rebelbe. Erre a zenekarra épült az egész On-U Sound. Kezdetben csak a Creation Rebelből és Adrien Sherwoodból állt az On-U. Õ volt a mixer, a hangmérnök és a producer egy személyben, mi pedig az énekes Prince Far-I kísérői. Aztán amikor 1980 körül elment, vagy ahogy mondani szokták, meghalt, elhatároztam, hogy létrehozom az African Head Charge-ot.
MN: És jöttek sorra a klasszikus lemezek, jó évtized közös siker az On-U-val. Miért kellett a csúcson otthagyni egy ilyen családias kiadót?
BI: Egy idő után már nem voltam velük boldog. Sok minden zavart, én például ellenzem a drogokat, és nem bírom, ha valaki a környezetemben használja. Én csak ganját szívok, és ha kokaint, cracket vagy bármi mást szednek mellettem, fellépek ellene. Egy idő után én lettem az On-U fekete báránya. A bajkeverő, aki kidobja a dílereket, és elzavarja a környékről, aki ezzel él.
MN: Míg a korábbi AHC-albumok több dub- és reggae-számot tartalmaztak, az utóbbi lemezek a populárisabb Afrika felé nyitnak. Mit szólsz a world music kategóriához?
BI: Nekem ez mind csak zene. Szeretem a változatosságot. Ahogy nem ehetem mindig ugyanazt az ételt, variálnom kell a zenémet is. Megunnám, ha örökké dubot kéne játszani. Egy biztos, én afrikai ember vagyok, tőlem nem várhatsz mást, csak afrikai zenét.
MN: Melyik a számodra legkedvesebb AHC-lemez?
BI: Kettőt emelnék ki. Az On-U időszakához kötődő Shashamane mellett a Noah the House of Dread, Heart 2 címűt. Ezt én írtam, és én voltam a producere is. Főleg reggae. Bár már 1988-ban megvolt, most jött csak ki, a saját kiadómnál.
MN: Miben látod a reggae lényegét?
BI: A roots reggae azon kevés zenék egyike, amely kiáll az igazságosságért. Nekünk ez az utolsó harsona. Úgy tartjuk, minden harsonát megfújtak már, de nem történt semmi. A reggae az utolsó. Ez az a zene, ami összehozza az embereket, ami megszabadít a fekete és a fehér szembenállásától. Ez nem a feketék vagy a fehérek zenéje. Bob Marley apja fehér volt, az anyja meg fekete. Ez az igazról és a hamisról, az isteniről és az ördögiről szól.
MN: Mennyire tartod a marihuanát a reggae-kultúra kizárólagos részének?
BI: A ganja egy szakramentum. Nem lehet üzletkötés tárgya, és nem szabadna úgy szívni, mint egy cigarettát. Egyébként nem a rasták találmánya. Õsidőktől fogva, már Salamon és Dávid korában is szent növény volt; a régi idők nagy emberei, akik Isten hívó szavára cselekedtek, mind éltek vele.
MN: Krisztus is?
BI: Igen, és az összes tanítványa. Úgy tekintettek rá, mint egy szentségre. A Biblia írja, hogy amikor leültek körben, bort ittak. De ezt nem úgy képzeljük el, hogy jól berúgtak, aztán hajnalig tivornyáztak. A rasták is eleinte csak szombaton szívtak, miközben imádkoztak és dicsőítették az Urat. Később alakult csak ki az állandó füstölés. Most meg ott tartunk, hogy mindegy, mit veszünk be, csak szálljunk el tőle. Számomra ez bűn. A ganja elvesztette az eredeti értelmét.
MN: Te hogy élsz vele?
BI: Nekem ez egy szertartás. Csak speciális esetekben használom, amikor nagyon közel akarok kerülni Istenhez. Ilyenkor minden mást kizárok, csak én és az Atyám. Ez az egyedüli idő. Engem sose látsz a színpadon szívni. Alaptermészetemnél fogva vagyok boldog, nem kell ganja, hogy jól érezzem magam.
MN: Guruként emlegetnek. Hogy viseled?
BI: Ez egy áldás, egy ajándék. Isten mindannyiunknak ad valamihez tehetséget. Csak rajtad múlik, hogy tudsz-e vele mit kezdeni. Te talán az újságírás képességét kaptad, a másik szerelő, a harmadik akármi. Én is csak azt tudom használni, amit kaptam. Nincs különbség.
MN: Egy mesternek jobbára vannak tanítványai.
BI: Ennek nem kell egy kijelölt körnek lennie. Úgy élek, hogy mindenkinek példát mutassak. Szeretném az igazságot terjeszteni. Abban a közegben kezdhetem, ahol élek. A házamban, a feleségem és a gyermekeim körében. Ezután jöhetnek a távolabbi rokonok, a barátok, a szomszédok. Csak így működik, lépésről lépésre. Mint az ültetés. Előbb meg kell tisztítani a területet, csak utána kezdhetsz vetni. Ezt csinálom most; gyomlálok és szórom a magokat.
MN: Honnan az elhatározás, hogy Ghánában telepedj le?
BI: 1492 után, több mint ötszáz éve kezdődött Ghána és Afrika kiürítése. Rabszolgák voltunk Jamaicában, Amerikában, és azóta folyton azt mondjuk, hogy haza akarunk menni. Ezt hallgattam kisgyerek koromtól fogva, az összes rasta erről beszélt, erről énekelt. És mindig úgy gondoltam, ha lehetőségem lesz, én megragadom az alkalmat, és felkerekedem. Nemcsak a beszédben.
MN: Milyen az élet Ghánában?
BI: Csak a feleségem és a kisebb gyerekek élnek ott. A királyi családba nősültem, könnyen befogadtak, senkit sem érdekelt a zenekarom. Van egy farmunk, és részt veszek a helyi focicsapat munkájában. Régebben elég jól játszottam, most már inkább a fiatalokkal foglalkozom. Nagyon szeretem Nyugat-Afrikát. Csupa békesség, semmi vita, veszekedés. Az egyetlen furcsa szokás a kereskedők alkuja. Képesek fél órát is alkudozni egy árun. Amúgy rendkívüli hely. Az emberek hisznek abban, hogy ha valami rosszat tesznek, az visszahat rájuk. Ez a vallásuk alapja. Úgy tartják, az őseik folyamatosan nézik őket, így sosincsenek egyedül. Ha valamelyikük valami rosszra adná a fejét, azt csírájában elfojtják. Azonnal megtorolják, ők maguk. Egy külföldi turistának ott nem eshet bántódása. Ghána sokkal biztonságosabb, mint a legtöbb hely.
MN: És a többi gyerek?
BI: Heten vannak, a nagy részük Londonban él. Ha ott vagyok, nagyon hiányzik Afrika. De szerencsére sok barátom van, meg amúgy is akad tennivaló. Délelőtt futok vagy konditerembe megyek, a délutánt a próbahelyen vagy a stúdióban töltöm. Intézem a Bonjo Records ügyeit, üzleti tárgyalásokra járok. Dolgoztam egy londoni iskolában, mentálisan sérült gyerekeket tanítottam. Kórházakat is rendszeresen látogatok, járóképtelen vagy súlyos betegeknek dobolok. Felkelni nem tudnak, de az ujjukkal verik a ritmust. Néha csak a fejükkel bólintanak. A dobolás az egyik legősibb gyógymód, receptre kellene felírni.
MN: Neked se lehet könnyű. Két részben a család, a fele pár ezer kilométerre.
BI: Néha még sírok is emiatt. Különösen a legkisebb lányomat szeretném látni, aki most decemberben született. De megérti a család, amikor el kell mennem. Tudod, megvan a munka ideje. Nem tudhatom, mi fog történni pár év múlva. Talán végleg otthon maradok a családommal, mert jön valaki, akinek átadhatom a helyem.
Bognár Tamás
