Hideg, meleg – Steven Soderbergh: Túl a csillogáson

  • Kovács Bálint
  • 2013. szeptember 9.

Film

Mennyire lett volna érdekes a Túl a barátságon, ha nem két kőkemény vidéki férfi, hanem egy cowboy és egy tűzrőlpattant falusi menyecske szerelméről szólt volna? Ha Ang Lee kellően hitelesen, okosan, az érzelmeket megfelelően adagolva rendezte volna meg, valószínűleg így is abszolút nézhető, akár szerethető film is lett volna belőle, csak legfeljebb a kutya sem emlékezne már rá: egy férfi beleszeret egy nőbe és viszont, dúl a szerelem, majd az egyiküket megölik – aki nem látott még százhetven filmet, aminek ugyanez volt a sztorija, adja vissza a laptopot az apukájának, és menjen vissza a játszótérre.

Steven Soderbergh – aki, ha már a hollywoodi stúdiók nem voltak hajlandók moziban is bemutatni a filmet, filmrendezői visszavonulásának szajkózásával próbál igen érthetően minél több nézőt gründolni – ha nem is valósította meg, a Túl a csillogásonnal tett egy nagy lépést a heteroszexuális melegfilm felé. Mert bár a film mindkét főszereplője férfi, mégis, ha van valami, ami pár utalást és néhány mellékes, félperces konfliktust leszámítva senkit nem érdekel itt, az a homoszexualitás. Soderbergh valójában egy excentrikus, gazdag sztár és kitartott, fiatalabb partnere mindenkori házasságának modelljét örökítette meg, teljesen függetlenül attól, hogy melyikük a férfi: a sztár, a kitartott, egyik sem vagy mindkettő. Adott egy, a felszínen kissé röhejes, valójában inkább szánandó, öregedő és nyilván mindenféle komplexusát luxussal és giccsel kompenzáló, Las Vegas-i bárzongorista, Liberace, és adott egy hamvasan fiatal szerető. A szexből szerelem lesz, a nagyzási hóbort előbb-utóbb mindkét félben patologikus méreteket ölt, a gazdagság és elkényeztetettség a szerető fejébe száll, jön az összeveszés, s jön az elválás – kitalálni sem lehetne tipikusabb történetet.

false

És a Túl a csillogáson mindent ki is hoz ebből a tankönyvi fejezetből, amit ki lehet. A rendező csak annyi karikaturisztikusságot enged meg magának, ami még pont nem tesz semmit komolytalanná; érzékenyen és hihetően ábrázol szerelmet, életszagúan szexet és jól érthetően a lelki folyamatokat. Michael Douglas lubickol Liberace sebészkés által újra- meg újraformált bőrében, és megtalálja az embert a kristályokkal kirakott szőrmebunda mögött csakúgy, mint a paróka nélküli, csüngő hasú bácsiban (igaz, végig azt sugallja, hogy valami felszín alatti titka van, amire majd egyszer bizonyosan fény derül – de nem derül). Matt Damon tökéletesen változik át vidéki naivából elkanászodott selyemfiúvá, miközben csodával határos módon sem előbb, sem utóbb nem teszi nevetségessé a figuráját. A maszkmesterek pedig olyan lenyűgözően zsonglőrködnek oda-vissza húsz-harminc színészi életévvel, mintha animációs filmről lenne szó.

Mégis, pont az marad ki a filmből, ami igazán érdekessé tehetné. Liberace, a hatvanas-hetvenes évek ünnepelt showmanje ugyanis élete végéig, sőt ügyvédei révén valamivel még azután is titkolta, hogy meleg, mert akkoriban a flitter, a tollboa, a szőrme és az aranygyűrűk még együtt sem jelentettek bizonyítékot semmire a borzalmas ízlésen és esetleg a rossz gyerekkoron kívül. És ezt a film sem tagadja, hiszen elmondják egyszer az elején és egyszer még a végén is, csak a közte lévő két órában nem esik róla egy huncut szó sem. Nincs vívódás, nincs erkölcsi válság, nincs önmegtagadás, de még csak némi jobb híján bevetett társadalomkritika vagy esélyegyenlőségi vörös farok sem.

Nem arról van szó, hogy ne ismerne egy-két olyan filmet a világtörténelem, amely a fentebb soroltak nélkül is kifejezetten jó tudott volna lenni. Csak arról, hogy mindez sokkal izgalmasabb egy majdnem-házasság és egy majdnem-válás hiteles, de sokszor látott krónikájánál: Soderbergh (fogadjunk, hogy nem) utolsó filmjénél.

Forgalmazza a Budapest Film


Neked ajánljuk

Dobosviccek

„Srácok, van kedvetek meghallgatni a szerzeményeimet?”, szól az egyik legelcsépeltebb dobosvicc csattanója. A közvélekedés szerint a dobosok tipikusan háttérbe húzódó, nem túl izgalmas figurák, de ahogy Dave Grohl, Phil Collins, Don Henley vagy akár Szikora Róbert példája mutatja, megfelelő tehetséggel és szorgalommal belőlük is lehetnek nagy sztárok. Az elmúlt hetekben két neves angol zenekar dobosa is szólóalbumot jelentetett meg – mindkét lemezre érdemes időt szakítani.

Hordta a jelet

  • - minek -

Mátyás Attila számos zenekaron és zenei korszakon átívelő, lassan négy évtizedes pályafutásában különleges epizód a rövid ideig létező Agnus Dei (Isten báránya) zenekar.

Intimebb invenciók

Bacsó Kristóf legutóbbi szerzői anyaga nem konceptlemez, a szaxofonos nem szokott ilyeneket készíteni. A gondolatok, a képzetek, a keresztutalások sokkal összetettebben bontakoznak ki dallamaiból és témáiból, mint hogy kiragasszon egy képet középre, és a körül motozzon a lemez végéig. Bacsó az irányadó jazzalkotók közé emelkedett a rá jellemző nyugodt, intellektuális megközelítéssel; a saját együttesein kívül elsősorban a Modern Art Orchestra szaxofon szólamvezetőjeként és a Zeneakadémia jazz tanszékének élén.

Dehogy vagyunk egyedül

A vígjáték műfaja lefelé tartó pályájának igencsak a végét járja már, s mint számos híres képviselője, mára elgyengült, fárasztó, és ha mond is valamit, az gyakran kellemetlen vagy csitítgatni való. Elég csak az utóbbi idők tömeggyártott spin-off sorozataira gondolnunk, ha az eredetiek színvonalának revíziójával nem is szívesen zaklatnánk fel magunkat.

Tekintetek tüzében

  • Révész Emese

Czene Márta technikai tudása kivételes, nem sajnálja az időt és a fáradságot a részletek megmunkálására, vékony festékrétegei, kifinomult vonalrajza, kimért kompozíciói a reneszánsz fénykorát és a fotórealizmus legjavát idézik. Önmagában ez vajmi kevés lenne azonban ahhoz, hogy érdekes legyen a kortárs szemlélőnek.

Purcell zongorája

Az 1695-ben elhalálozott Henry Purcellnek természetesen nem volt zongorája, hiszen Bartolomeo Cristofori csak egy évtizeddel később találta fel a zongora ősének tekinthető fortepianót, majd újabb 60–70 évnek kellett eltelnie, amíg ez a hangszer lassan egyeduralkodóvá válva kiszorította billentyűs társait. „Purcell, a zongora poétája” – kommentálta a koncert előtt egy barátom kissé helytelenítő mosollyal Szokolov műsorát, aki a koncert teljes első félidejét az angol mesternek szentelte.

Az az űzött hang

„A csapat a Váladék nevű kocsmában gyűlt össze, hogy levonja a nap tanulságait”, olvassa fel színtelen hangon, hadarva A hosszú nap című tárcanovellájának első mondatát Tar Sándor valamikor 1993-ban. Hova sietett vajon? Vagy inkább honnan menekült? Semmi érzelem nincs a hangjában, és mégis zaklatottnak tűnik, talán a gyorsan eldarált szavak, a szinte fuldokló lélegzetvételei miatt. Hallgatni is felkavaró.

Az élet értelme

Ferdinand von Schirach izgalmas szerző: jogászból lett író, ami a hazánkban is játszott két színdarabján meg is látszik. A Terrort a Katona József Színház mutatta be 2016-ban, az Istent most láthatjuk először. Mindkettő zárt tárgyalás formáját ölti, a Terror a tárgyalóteremben játszódik, s bár az Istenben elhangzik az intelem, hogy „ügyvédnő, nem a bíróságon vagyunk”, és látszólag egy nyílt pódiumbeszélgetésen veszünk részt, valójában teljesen nyilvánvaló, hogy de, most is a bíróságon vagyunk. Ahol mi, nézők vagyunk bírók, és a felsorakoztatott számtalan érvből kell levonnunk a végső következtetést, majd szavaznunk kell arról, hogy támogatjuk-e Kertész Tibort abban, hogy orvosi segítséggel vessen véget az életének.

Korszerűtlen elmélkedések

  • Zelei Dávid

„Valószínűleg nem vagyok regényíró; valószínűleg olyan esszéíró vagyok, akinek regényeket kell írnia, mert esszét írni nem tud”, nyilatkozta egyszer a portugál José Saramago. Magyarul eddig hiányzó regényét, a Festészeti és szépírási kézikönyvet kézbe véve pedig minden eddiginél jobban mögé láthatunk e Nobel-díjasként azért álszerénynek ható kijelentés miértjének.

Körözik Putyint

A Nemzetközi Büntetőbíróság (International Criminal Court, ICC) elfogatóparancsot adott ki Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin orosz elnök és Marija Alekszejevna Lvova-Belova, a gyerekjogok oroszországi elnöki biztosa ellen. Mindkettőjükkel szemben az a megalapozott gyanú merült fel, hogy legkésőbb 2022. február 24-ét követően ők maguk adtak parancsot gyermekek kényszerdeportálására és kényszeradoptálására, illetve nem akadályozták meg alárendeltjei­ket ebben. Ez a nemzetközi jog szerint háborús bűnnek számít.

Mindent és mindenkitől

Megkárosítva érzi magát és feljelentést tervez több olyan orosz állampolgár, aki magyar letelepedési kötvényt vásárolt a VolDan Investments Ltd. nevű közvetítőcégen keresztül.

„Még erős a magyar felhozatal”

Mi a helyzet a Trafóval a Sberbank csődje óta? Visszakapták-e a pénzüket? – kérdeztük az illetékestől. A beszélgetés során szó esett még arculatváltásról, színházi fenntarthatóságról, a független előadóművészek helyzetéről, egyáltalán a magyar kultúra kilátásairól.