„A kungfu nem csak fegyver” – Wong Kar-wai

  • Szentgyörgyi Rita
  • 2013. szeptember 11.

Film

A hongkongi rendező legújabb filmjét, A nagymester című, nagyszabású harcművészeti alkotást holnaptól játsszák a magyar mozik. Önkorlátozásról, kungfuról és a gyermekkori emlékekről beszéltünk vele.
false

magyarnarancs.hu: A nagymester legalább annyira történelmi eposz Kínáról, mint valós mese Ip Man harcművész életéről.

Wong Kar-wai: Akár azt a címet is viselhetné a film, hogy Volt egyszer egy kungfuország. Ennek a sportnak az aranykorát írom le, a nagymesterek világát abból a célból, hogy új perspektívát kapjanak a nézők Kínáról, a harcművészetről, az önismeret útjáról.

magyarnarancs.hu: Ezért helyezte a pofonok helyett inkább a létfilozófiára a hangsúlyt?

WK: Hogyne, hiszen a kungfu nemcsak „fegyver”, hanem viselkedési kódex. Azt hiszem, ez az első film ennek a harcművészetnek az igazi értékeiről, rituáléjáról, filozófiájáról: szerénység, bizalom, nagylelkűség, a tapasztalatok átadása, az elődök tisztelete… Arról, ahogy az embereknek gondolkodniuk és viszonyulniuk kellene egymáshoz. Nem akartam leragadni a technikai oldalánál, a metafizikai hátterét is fel akartam fedni.

magyarnarancs.hu: Mit ért ezalatt?

WK: Téves módon csak sportnak tekintik ma a kungfut, valamiféle jógának. Eredetileg önvédelmi és támadó fegyver volt, amivel bizony ölni is lehetett. A kungfuharcosok a régi hagyomány szerint tudatosan kezelték ezt, és nagyon óvatosan bántak a hatalmukkal. Ezért van szó annyiszor a filmben is a szerénységről, az önkorlátozásról, a fegyelemről.

magyarnarancs.hu: A saját életében is törekszik a kungfu szellemiségének követésére?

WK: Ez mindenkinek csak a hasznára válhat, hiszen az egész életünk meghátrálásokból és előrelépésekből, folyamatos oda-vissza mozdulatokból áll, ami miatt frusztrálttá, feszültté, idegessé válunk. Sok múlik a lelkiállapoton, a belső összpontosításon. Jó pár évembe telt, amíg megértettem egy nagymester kvalitásait.

magyarnarancs.hu: A Távol-Keleten, főként Kínában óriási sikert aratott a film, Európában viszont megosztottan fogadták: egyes kritikák giccsesnek, mások vizuális orgiának nevezik.

WK: Csak azt tudom mondani erre, hogy ez a film ablakot nyit, és más nézőpontból láttatja a küzdősportot és a kínai kultúrát. Valami újnak a felfedezését kínálja a közönségnek.

magyarnarancs.hu: Nem ez az első találkozása rendezőként a harcművészettel: ott volt 1994-ben Az idő hamvai…

WK: Akkoriban a romantikus változata foglalkoztatott. Az idő hamvai fantáziafilm volt, mint mondjuk A Gyűrűk ura. A nagymester ezzel szemben hiteles történet a kínai nemzet bizonyos történelmi korszakairól.

magyarnarancs.hu: Ön végül is olyan tragikus románcok alkotójaként lett világhírű, mint a Szerelemre hangolva, vagy a 2046. Hogyan jutott vissza a harcművészetig, Bruce Lee mentorának és nagymesterének az életregényéig?

WK: Sanghajban születtem ugyan, de Hongkongban nevelkedtem. A 70-es évek elején fedeztem fel Bruce Lee harcművészeti filmjeit. Lemondott az átlátszó trükkökről, amikkel a többi színész élt, és maga forgatta az akciójeleneteket – dublőr nélkül. A filmjei persze eléggé egyszerűek és brutálisak, de a harc csak a védekezést szolgálja bennük. A francia újhullám mellett éppúgy inspirált engem ő is.

magyarnarancs.hu: A nagymester egyik központi témája a harcművészetekben jeleskedő nők: az ő jelenlétük szintén a valóságon alapul?

WK: Igen, míg a társadalomban nem volt megbecsülésük, a küzdősportokban annál inkább lehetőségük nyílt a megmutatkozásra.

magyarnarancs.hu: A 60-as évek Kínája több filmjében is megjelenik. Mi érdekli annyira abban a korszakban?

WK: Nagy élmény volt számomra, amikor gyerekkoromban Sanghajból Hongkongba költöztünk. A távol-keleti és a nyugati kultúra, életforma is – noha egymás ellentétei voltak – mágikusan vonzott. Egy kivételesen kreatív időszak volt ez a film, a zene, a divat területén. Egyfajta kulturális forradalom, amikor Hongkongot brit gyarmatként elárasztotta az angolszász kultúra. Akkoriban halvány fogalmunk sem volt a társadalompolitikai problémákról, mert nem találkoztunk velük.

magyarnarancs.hu: Érez némi nosztalgiát?

WK: Mindenképpen. A gyerekkor és a kamaszkor a legmeghatározóbb az ember életében. Csodálatos hatalom az emlékek ereje, sóvárgást ébreszt bennünk. Persze, hajlamosak vagyunk a múltat felértékelni. Az emlékezetben minden tökéletessé válik, még az is, ami rossz volt.

magyarnarancs.hu: Hogyan fogadják a színészei, hogy sokszor csak a forgatáson tudják meg, mi lesz a dolguk?

WK: Jó színészeknek nem okoz gondot, hogy rugalmasan fejlődik a karakterük. Sőt gyakran stimulálja őket ez a fajta jó értelemben vett bizonytalanság. Elvégre az életben sem tudjuk, mi történik velünk a következő pillanatban, órában, napban.

magyarnarancs.hu: Valahol azt nyilatkozta, hogy tele van a bőröndje forgatókönyvekkel. Milyenek manapság a filmkészítés feltételei Hongkongban?

WK: Az utóbbi években nagymértékben megváltozott a filmipar. Figyelemre méltó filmek ellenére az ázsiai piac végleges hanyatlásnak indult. A finanszírozás nem mindig garantált, kénytelenek vagyunk más országokkal együttműködni. A francia vagy olasz koprodukciók szerencsére új lehetőségeket is bevonzanak, és kimondottan javult az ázsiai filmek nemzetközi forgalmazása. A kreativitásomat mindez persze nem befolyásolja.

Neked ajánljuk