A videojátékok filmes adaptációi általában nem működnek, hisz’ sokszor nincs lineáris cselekményük, de gyakran még konkrét tulajdonságokkal rendelkező főhős sincs: maga a játékos tölti meg az avatart tartalommal – a film viszont igényelné az azonosulásra alkalmas protagonistát. Lévén a mozi már csak a mediális tulajdonságainál fogva is más – a videojátékokhoz képest talán kevésbé intenzív – bevonódást ajánl.
A Hitman esetében leginkább a főhős lehet a probléma: már az előző elbukott adaptációs kísérlet is próbált érzelmeket, jellemet erőltetni a hangsúlyozottan arctalan figurára. A 2007-es filmben néha a humor, most inkább a rossz dráma kedvéért. Pedig nem indul rosszul, a készítők igyekeznek csavarni egyet az alaphelyzeten, eleinte bizonytalan, hogy ki a főszereplő, ki áll a jó oldalon. A Terminátor-alaphelyzettel a 47-est időlegesen megtartják annak, ami: arctalan, megfoghatatlan gyilkológépnek, üres lapnak. Aztán ahogy lassan felbukkannak az érzelmek, és fény derül az ügynök tragikus múltjára, eltűnik a kevéske izgalmat szolgáltató titokzatosság – 47-es egy szokásos marcona, traumatizált akcióhős lesz. Sajnálatos irónia, hogy a gonoszok is annyira súlytalanok és kevéssé fenyegetőek, hogy maga a 47-es sokkal jobban illene a helyükre. A készítők akkor is rossz döntést hoznak, amikor az akció műfajától a dráma felé fordulnak, mert ezt még kevésbé képesek uralni (ráadásul minden drámaiságot aránytalanul a női főszereplőre testálnak). Talán az egyetlen pozitívum, hogy helyenként sikerül megőrizni a videojáték-szerűséget.
Forgalmazza az InterCom
