Király Jenő hosszú oktatói és kutatói pályája alatt átfogó és ambiciózus műfajelméletet alkotott és csiszolgatott – az ebből születő grandiózus főműve, A film szimbolikája viszont csak itthon jelent meg, ráadásul limitált példányszámban, a bolti forgalmazáson kívül. Filmteóriája így pusztán a miénk maradt, itthon is csak keveseké. Tanítványain, szellemi örökösein múlik, hogy ez így marad-e.
A katedrán
Király Jenő 1970-től kezdett tanítani. Először az ELTE Bölcsészettudományi Karán, később a Kaposvári Egyetemen. Tanítványai hasonlóan írják le előadásmódját, mely csordultig töltött bármilyen előadót: különös ambivalencia mutatkozott a visszafogott, szerény úriember külseje és az oly nagy hozzáértéssel és mélyrehatóan elemzett vad filmjelenetek között. Ugyanis Király kutatási területe a tömegfilm elmélete és esztétikája volt, az pedig Magyarországon – nagyrészt a Kádár-kor kultúrpolitikájának köszönhetően – megvetett témának számított (és bizonyos fokig számít még ma is). Neki nem volt „rangon aluli” film: a vámpír- és zombifilm vagy épp a pornó ugyanúgy tudományos elemzés tárgyává válhatott, mint az európai új hullámok darabjai. A jó filmeket szimbólumoknak, a rosszakat szimptómáknak tekintette, és kutató tekintete megtalálta a szépséget a legalantasabbnak tartott filmekben is. A Kádár-korszak művészfilmközpontú elméletével és kritikájával nem törődve már a hetvenes-nyolcvanas években hozzálátott, hogy írásaiban lebontsa a szerzői film és a zsánerfilm között felállított hierarchiát, és rámutatott, hogy a kettő inkább beszélget egymással – táplálják, inspirálják, megújítják egymást. Elvégre a francia új hullám alkotói amerikai zsánerfilmek elemeiből építettek újat a „papa mozijának” helyére, míg a hetvenes évek Új-Hollywoodjának rendezőgenerációja pont az európai szerzői filmből tanult. Művészfilm és tömegfilm termékeny határmezsgyéjén pedig ott a középfajú film.
Király hatalmas életműve maga a tóba hajított kő s a nyomában kirajzolódó koncentrikus hullámverés, hiszen folyamatosan csiszolgatta, javítgatta és kiegészítette műfajelméleti koncepcióját. Nemcsak a nemzetközi filmteória áramlataival, hanem saját magával is állandó dialógust folytatott. Az európai teoretikus hagyományhoz kapcsolódva a filmelmélethez hozzáolvasta a szemiotika, a pszichoanalízis, a filozófia és a társadalomtudományok gondolatait is. Esszéisztikus, sőt szépirodalmi igényű stílusa is közelítette ehhez az iskolához. Művei, különösen A film szimbolikája sorozat kötetei kevéssé megszerkesztettek, már-már tudatfolyamszerűek, ám ennek ellenére is jó olvasni őket. Király szövegeitől távol áll a szaktudományos szárazság: sugározzák az analízis örömét, s az átragad az olvasóra is, poétikus fogalmazásmódja, humora és öniróniája pedig elegánssá teszik írásait. A mai részproblémákban és szűk területekben gondolkodó filmteoretikusokkal ellentétben Király rendszerekben gondolkodott: műfaji családfát (vagy inkább világfát) alkotott, amelyben a szuperszövegekként elképzelt, egymással szoros kapcsolatban és dialógusban álló zsánerek leképezik az emberi pszichét és kultúrát, a vágyakat és a félelmeket. A Király által prózának, kalandnak és fantasztikumnak nevezett nagy műfajcsoportok tagjain lépdelve (dokumentumfilmtől a horrorig, románctól a fantasyig) az emberi lélek legalantasabb vagy épp legemelkedettebb késztetéseiig juthatunk. A szerzői film stílusaival ellentétben a műfajok lassabban bomlanak, állandóan fejlődnek és újjászületnek.
Halálával film- és kultúraelmélete torzó maradt, bár gondolatainak irányai és rendszerének keretei szemléletesen kirajzolódnak már megjelent szövegeiből. A magyar filmtudomány egyik legnagyobb vesztesége, hogy nem fejezheti be a magyar műfaji film leírását, amit a Karády mítosza és mágiája (1989) és a „Csak egy nap a világ…” – A magyar film műfaj- és stílustörténete 1929–1936 (2000) című könyveivel megkezdett. Az utókor szerencséjére elméletei fejlődésre képesek, bővíthetők és nyitottak, a filmesztéták újabb generációiban pedig egyre nagyobb az igény, hogy tömegfilmeket kutassanak, amit lassan, de egyre biztosabban az akadémiai közeg is támogat.
Állandó kívülállás
Tekintve, hogy Király a filmeken keresztül a kultúra egészéről gondolkodott, óhatatlanul politikus szerzővé is vált. Elemzéseiből hol áttételesen, hol explicit módon rajzolódik ki a kapitalizmus, a korrupt politikai hatalom és a „posztmodern hedonizmus és cinizmus” kritikája. Utolsó interjújában is kikelt az „értelmiségi gőg és önsajnálat” ellen, arra buzdított, hogy alázattal és némi bűntudattal írjon minden mai gondolkodó, miközben nem feledkezik el privilegizált helyzetéről. Előadásaiban és írásaiban összefogásra, szolidaritásra és az együtt gondolkodás örömének újrafelfedezésére biztatott és biztat. Műveit mindig fontosabbnak tekintette önmagánál, igyekezett a háttérbe húzódni. Életművéből egy ideológiai csavargó és egy kulturális mindenevő képe rajzolódik ki, aki „még magához is hűtlen volt” – véleménye szerint csak az ilyen állandó kívülállásból születhet új eszme.
Király számos örököst hagyott hátra tanítványai között, akik közül sokan maguk is tanárrá és kutatóvá váltak. Gondolatai általuk filmtudósok újabb generációit ihletik majd meg, műfajrendszere tovább csiszolódik majd az órákon, szakdolgozatokban és elemzésekben. Talán egyszer még a világ is megismerheti ezeket.
