1991-ben az Egyesült Államok hadserege négy nap alatt nyert háborút Irak ellen. Az Amerikai szépség direktora, Sam Mendes Jarhead (Bőrnyakúak) címmel filmet készített a kurta-furcsa hadjáratról. A katonák soraiban ott volt egy ifjú magyar színész is, nomen est omen, a Katona József Színházból.
Magyar Narancs: Hogyan került a produkció közelébe?
Fenyő Iván: Felhívtak, hogy van egy próbafelvétel, Sam Mendes filmet rendez. Mire én: "Jó, megyek, de ki az a Sam Mendes?" A szerep nem volt különösebb kihívás, nem kellett lelki utakat bejárnom, létezni volt inkább nehéz ebben az egészben. Tavaly novemberben mentem ki Amerikába, öt hónap volt a forgatás negyvenöt fokban, húsz-huszonöt kilós menetfelszerelésselÉ hát nem a beachen dumálgattam, és nem koktélokat szürcsölgettem.
MN: A premierre Amerikába ment. Hogy tetszett a film?
FI: Jó filmnek tartom, bár számomra egy kicsit neutrális. Sok jelenetet kivágtak a végső verzióból, többek között az enyémek is meg lettek rövidítve. Ez persze nem esik jól, de Mendes jó előre megírta, így nem ért váratlanul. Beszélgettem kinn emberekkel, akik azt mondták: az volt a koncepció, hogy ne mutassák be pró és kontra az Öböl-háborút, ezért azokat a részeket, amik megoszthatják a nézőket, kiszedték a filmből, így az általam játszott fiú szerepét is. Csak a főszereplőre, Swoffordra (Jake Gyllenhaal - a szerk.) ment rá a történet, az ő szemszögéből látjuk a dolgokat. Mivel az általam játszott tengerészgyalogos egy posztkommunista országból jött, az összes szövegem erre a helyzetre vonatkozott. Ez elvihette volna egy politikai irányba a filmet, és sajnos pont ezt a vonalat akarták gyengíteni. Ez pech. Bár nem akarom kritizálni sem a Universalt, sem pedig Mendest, de a filmben inkább a várakozásra esett a hangsúly, az előkészületekre, amitől számomra a mozi a második harmadban leült egy kicsit. Természetesen még mindig jó filmnek tartom a Bőrnyakúakat, csak szerintem jobb is lehetne.
MN: Fájdalmas egy színésznek, hogy ennyire kiszolgáltatott a rendezőjének?
FI: Fájdalmas, de elfogadom. Lehet, hogy más filmre, más rendezőre mást mondanék, de Sam Mendesre felnézek, nemcsak mint rendezőre, de mint emberre is. Fölötte is sokan döntenek; bízom abban, hogy a körülményekhez képest berakott a filmbe. Sokan estünk a végső vágás áldozatául - pl. Lucas Black, aki a texasi fiút játszotta; eredetileg az övé volt a harmadik legnagyobb szerep. Abból, ami a jeleneteimből bekerült a filmbe, sajnos nem derült ki, hogy milyen vagyok színészileg, de azért nagyon jó, hogy ott vagyok.
MN: Hogyan tovább?
FI: Kinyíltak ajtók résnyire, ami persze félelemmel tölt el, de ugyanakkor érzem, hogy mindezt nem véletlenül kínálta fel az élet. Küzdő típus vagyok, ezért úgy döntöttem, belépek rajtuk. A Bőrnyakúak for-gatása nagyon kemény volt, és az is komoly feladat volt, hogy min-dent jól, a helyén dolgozzak fel, ne higgyem magamról, hogy én va-gyok a Jani. Sokk volt kinn dolgozni, megfelelni, kivívni magamnak egy pozíciót a színészek között; tengerészgyalogosokat játszottunk, ment a kóstolgatás, és hiába van egy középfokú angolom, annyira azért nem voltam jó a nyelvből, hogy azonnal válaszoljak, ha szívatnak. Később már vissza tudtam szólni ilyen helyzetekben is, így fokozatosan kezdtem olyanná válni, mint itthon, Magyarországon, hallgattak rám, odafigyeltek arra, amit mondtam. Amikor visszajöttem, kicsit meg is zuhantam. Kellett ugyan hozzá két hónap, többszöri éjszakázás, de végül, azt hiszem, sikerült normálisan feldolgoznom a dolgokat. Nem véletlen, hogy a lottónyertesek elszegényednek, vagy hogy a valóságshow-hősök a pszichiátrián kötnek ki. Mentálisan erős embernek tartom magam, de még így is nehéz volt megemészteni a történteket. Nem volt haszontalan a kinnlétem, emberileg, szakmailag is jól éreztem magam. A Bőrnyakúak stábja sok komoly, befolyásos emberrel volt tele - őket hívogattam fel, ők szerveztek nekem meetingeket, és találkozgattam is ügynökökkel, casting directorokkal, de egyelőre nem szeretnék semmit elkiabálni. Talán van esélyem: most úgy érzem, érdemes kimenni.
MN: Kétlaki lesz?
FI: Mindenképpen visszamegyek, a kérdés csak az, hogy mikor. Függ attól is, hogy milyen munkákat kapok itthon. Most filmekre gondolok.
MN: A filmszínészetre tette fel a pályáját?
FI: Los Angelesben a színészet főleg a filmet jelenti. Itthon is csináltam már kettőt (Magyar szépség; Kútfejek - a szerk.); nem én választottam ezt az utat, így alakult. Szeretnék olyan filmekben szerepelni, mint mondjuk a 21 gramm, és aki ismer, az tudja, hogy nem fogom a lelkemet eladni, jót akarok csinálni, az a fontos, hogy játsszak, s megmutathassam: jó vagyok. A színpad azonban hiányzik, másfél éve nem próbáltam. Fel is tettem magamnak egyik nap a kérdést, hogy "úristen, milyen színész vagyok én, hogy nem próbálok?". De ha most visszamennék a színházba, érzem, hogy nem lennék rosszabb, sőt a tapasztalataim folytán talán jobb is. Hogy van-e visszaút a színházba, az majd kiderül. Remélem, hogy nem állítanak válaszút elé.
MN: Anyagilag hogyan oldható meg a helyzet?
FI: Jó kérdés és necces - nemcsak szakmailag kockázatos a dolog, de anyagilag is. Volt valamennyi pénzem, amihez gondoltam, felveszek egy kis hitelt, és veszek végre egy lakást, hogy ne az albérletet fizessem. Nem tudom, hogy mennyit költöttem, de többet, mint amennyit megengedhetek magamnak. Amit kerestem, azt beforgattam, a nagy részét pedig leadóztam, most már csak a vésztartalék van meg belőle.
MN: Vannak alapvető különbségek egy amerikai és egy magyar színész között?
FI: Ott a színész más, mint Magyarországon. Los Angelesben a színészek többnyire csak filmben játszanak - itthon, ha megtudják, hogy színész vagy, azt kérdezik, hogy hol játszol, hány darabban vagy, kinn pedig azt, hogy milyen filmekben szerepeltél. Lazább a kintiek élete, forgatásról forgatásra utaznak, de a jobbak ugyanúgy felkészülnek a szerepre, mint nálunk. Ami érdekes, hogy miután a film az uralkodó műfaj, lehet, hogy az, akit a vásznon látunk, nem is tanult egyetemen, főiskolán, csak elvégzett egy-két kurzust. Aki jó, az nagyon természetes. Ha most bekapcsolnál egy kamerát, már másképpen kezdenék viselkedni, egy amerikai színészt viszont talán nem zavarna, észre sem venné. Itthon nem igazán tanítják a filmszínészetet, nem ismerjük annyira ezt a típusú finom játékot, mindezt magamnak kellett megtapasztalni. De amennyi film, annyiból tudsz tanulni.
MN: Tapasztal valamiféle irigységet?
FI: Kis irigységet tapasztaltam, de zömében nem. Magyarországon általában az a reakció, hogy: "na, van már filmszerep?", "ja, nincs, oké", "ja, csak ennyit voltál, na, szevasz". Nemrégiben azonban a Katonában megkérdezte tőlem egy néző, hogy gratulálhat-e, mire én visszakérdeztem: "Szerinted van mihez?" Nagyon jólesett, hogy azt mondta: van, és büszkék rám. Hiszen ezért vagyok színész. Azért csinálok mindent, hogy szeressenek.
