Eve Ensler, a híres Vaginamonológok szerzője kreatív írói műhelyt szervezett Bedford Hills női fegyházában. Kíváncsi volt arra, képesek-e megváltoztatni egy ember életét a kimondott, leírt szavak. A résztvevők többnyire gyilkosságért elítélt nők, feketék, latinok, fehérek, kövérek, soványak, szótlanok és nagyszájúak. Annyi a közös bennük, hogy elsőre egyiket sem mondanánk bűnözőnek. Judith Katz, Madeleine Gavin és Gary Sunshine Sundance-nyertes filmje e műhelymunkát dokumentálja. Azt a folyamatot, ami a börtön foglalkoztatójában zajlik, és azt, ahogy néhány ismert színésznő - köztük Glenn Close, Rosie Perez, az Oscar-díjas Marisa Tomei - egy pazar lakásban együtt készül fel az írások börtönbeli felolvasására. A film ritmusa következetesen a "zárthelyi házi feladatok" felolvasása és megbeszélése, a lakásban ülő színésznők szövegpróbái és reflexiói, valamint a film végére kifutó valódi előadás képeire épül. Az előadás alatt mindig láthatjuk annak az elítéltnek az arcát is egy kis időre, akinek a személyes történeténél tartunk. Magasztos pillanatok ezek. Tanúi lehetünk a mű megszületésének, a testi és lelki fájdalomnak, ahogy a résztvevők elmesélik, mi indította őket tetteikre (a csoportterápiákról elmaradhatatlan gyermekkori élményekig visszamenőleg).
A kész alkotás egy hosszú, összegző monológ, amelyet a film közben is hallható gyakorlatokból végül egy elítélt írt. Mire kész a munka, a filmnek is majdnem vége. Nem hiszem, hogy volna valaki, aki ezután ne kezdene el hinni abban a közhelyben, hogy az ember képes megváltozni, ha maga is akarja. Mindenesetre ezek a nők megtanultak a saját tetteikre reflektálni. Hogyan tudják ezek a csajok a börtönélet minden rohadt momentumát a saját életükre vonatkozó hasznos dologként kezelni, a celláikból kereknek látni a világot? A színésznők ellentétes utat járnak be, úgy lesznek egyre szomorúbbak, ahogy haladnak előre az írásokban...
Akarom, hogy a szavaim hatására... USA, 2003
